RENDSZERREFORM

 

ÚJ VILÁGREND, ÚJ TÖRVÉNYEK 3.

Ahogyan egyre többet kerül szóba az új világrend, egyre inkább vet fel a jelenség lényeges kérdéseket. Mikor jön az új világrend, hogyan valósul meg, miből fog állni, mi lesz velünk, stb.? Hát engem is foglalkoztatnak ezek a kérdések, és úgy gondolom, amennyivel többet foglalkoztam ezekkel kérdésekkel az átlagosnál, annyival többet is tudok mondani az átlagnál ezekre a kérdésekre válaszolva. Tehát csak többet az átlagnál, de ez nem szakértés, jó ha tudod! Viszont lehetnek benne számodra hasznosítható elemek. Mert ki tudhatja rajtad, és az Istenen kívül?

Abból a nézőpontból közelítem meg a kérdéseket, amely a helyzetemnek megfelel. Ez többek között a törvényt is jelenti. Egy arany elvnek is hasznát veszem majd, mely abból áll, hogy minden törekvés következménye megfelel a törekvés céljának is. Ha a törekvés mögött az Isten áll, akkor minden esetben érvényesül az elv is, mert azt csak a korlátoltságból eredő tévedés veszélyezteti egyedül.

Többféle új világrendről lehet beszélni, de minden esetben csak olyanról, mely a világ egészét érinti, enélkül nem beszélhetünk világrendről. Új világrend volt az, ami a 2. világháborúval megvalósult. Lényege az USA globális vezető szerepének megvalósulása volt. Ezt a háborút első sorban a Szovjetunió emberanyagára támaszkodva vívta meg az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország statisztálásával. Új világrend volt az úgy nevezett árja-időszak is, mely az atlantiszi civilizáció megszűnésével kezdődött. Itt már nem csak maga az emberiség lépett szintet, hanem geológiai változások is történtek, melyek leváltották a régi világrendet, hogy helyet adjon egy újnak. A most esedékes új világrend még az eddigieknél is nagyobb léptékűnek látszik, mert nem csak a civilizáció és a föld változik meg, hanem a mi világunkat irányító láthatatlan világ rendje is szintet lép egy új ember megjelenésével, melyről a gnosztikus tanok írnak. (Ebbe a kategóriába tartozik a Biblia is.)

Létezik egy számunkra láthatatlan, de bennünket irányító háttérhatalom, amit a gnosztikus tan esetenként Mozdulatlan Birodalomnak is nevez. Ez a valódi emberiség hazája, és mérete kozmikus léptékű. Ez az egyetlen létező értelmes faj az univerzumban, nincsenek tőlünk eltérő földönkívüliek. A földönkívüliek az összeesküvés-elméletek témái közé tartozik, és végső soron a háttérhatalom meséjének is felfogható, melyekhez időnként gnosztikus témákat kapcsoltak. Ilyen volt az Adamski-történet is:

http://aranylaci.freeweb.hu/adamski/adamski.htm

A kozmikus emberiség több bolygón él, de ezeket nagy tévedés lenne a naprendszer ismert bolygóival azonosítani, merthogy ezek az anyagi bolygók szó szerint kivetítések. A gnosztikus kozmológia alapjaiban tér el a tudományos kozmológiától, azaz a valódi világ (Mozdulatlan Birodalom) felépítése annyira különbözik a tudományosan előadott verziótól, amennyire a valóság különbözhet egy fiktív, virtuális valóságtól. Ennek az igazi valóságnak is van történelme, a Mozdulatlan Birodalom is fejlődés eredménye, de egy igazi világ fejlődéséé. A közelgő új világrend már a háttérhatalom világát is érinti, ahogyan az előbb írtam.

A gnosztikus tan is ír az eredeti világ fejlődéséről, több hasonló elemmel a mi világunk történelmével. Ebben is a fokozatosság jellemző, az atomoktól az ásványokon, a növényeken az állatokon keresztül az emberig. Az anyagi fejlődés mellett, azzal szinkronban történt a szellem fejlődése is. Az eredeti ember a prokarióta vonalat követő evolúció nyomán jutott el az androgün-emberig. Ennek emlegetésével - részletezés igénye nélkül - tele van a gnosztikus irodalom. A hermetikus irodalomból azonban egy érsz közlök, mely az androgün-embert említi

,,Ámbár maga férfi-nő, mert a szintén férfi-nő-Atyából ered, s ámbár nem kell aludnia, mert a nem-alvó lényből ered, mégis az érzékek vágyai és az alvás győzedelmeskedtek felette.

A természet késlekedés nélkül hét embert alkotott a hét Rektor mintájára, egyenes tartású férfi-nőket.”

Hermész azonban hímnős állatokról is ír, ami logikus is, mivel nem valószínű, hogy a prokarióta biológiai szaporodásra épülő fejlődés kizárólag az embere vonatkozott volna, hanem annak jellemzőnek kellett lennie az egész Mozdulatlan Birodalom természetrendjére.

,,Az állatokat, melyek eddig a pillanatig hímnősek voltak, az emberrel egyidejűleg két nemre osztották. Így lettek egyes állatok hímneműek, mások nőneműek. Akkor Isten kimondta a szent Igét: „Növekedjetek, gyarapodjatok és sokasodjatok mind, akik teremttettetek! Azok pedig, akiknek birtokában van a lelkület, ismerjék fel, hogy halhatatlanok, és tudják meg, hogy a halál oka a test szeretete és a földi eredetű dolgok szeretete!"

(Corpus Hermeticum)

Rijckenborgh azonban az androgün emlegetése mellett egy sokat mondó résszel folytatja: ,,önmagától tudott szaporodni”.

,,A mennyei ember hímnős volt, férfi és nő egyben, vagyis önmagától tudott

szaporodni.”

(Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ősgnózis 1.)

Ezt aztán vissza lehetett igazolni a nő és a férfi felépítésénél is. Erről részletesebben itt írtam:

https://rendszerreform.blogspot.com/2022/02/az-lmbtq-valodi-uzenete-nyakunkon.html

Az eredeti világ fejlődése egy ponton válságba jutott. Erről Rijckenborgh írt, de sokat nem lehet megtudni a válság okáról, legfeljebb találgatni lehet, miként tettem én is.

,,A mennyei ember hatalommal rendelkező szellem volt, és megnyilatkozásának folytatásával a makrokozmoszban nagy bajt okozott volna. Emiatt a mennyei embert egy isteni beavatkozás semlegesítette.”

Az eredeti világ válsága okának az androgün-szerkezetet tartom: nő testben férfi és nő lélek lakozott. Hogy melyik érvényesült éppen, azt szerintem a körülmények döntötték el. A két nem döntései törvényszerűen ütközhettek, ha a körülmények nem kínáltak egyértelmű megoldásokat. A nő gondolkozására inkább érvényes az ,,itt és most” elve, míg a férfi szellemiségét elvileg nem befolyásolják tér- és időbeli korlátok. Ennek lehetősége leginkább az anyagi világba való belemerülés lehetett. A gnosztikus tan legalábbis ezt sejteti. Az új helyzetet tehát akár az anyagi világ is jelenthette, a maga körülményeivel. Végül is a két ütközései válságához is vezethetett, miközben a két nem egyazon testhez volt kötve. A megoldást a nemek szétválasztása jelenthette. Ehhez ki kellett találni a férfi testet, és jelentősen módosítani a nőit. Ekkor egy újabb válságos helyzet jött létre, amelyben a nő és a férfi immár szembe is kerülhetett egymással. Ekkor következett be a bukásnak nevezett esemény, amikor a szétválasztott nemek a dialektika fiktív világában folytatták az eredeti ember történelmét, míg az a mai napig megtorpant. Szó szerint arra vár a Mozdulatlan Birodalom, hogy mi, a dialektika emberisége végig járja az az utat, mely tapasztalatok gyűjtésével visszavezet az eredeti világba. Ennek bekövetkezése lesz a közelgő új világrend megvalósulása. Ez lesz a Mozdulatlan Birodalom legnagyobb vagy az egyik legnagyobb műve, amióta az eredeti világ létezik. A dialektikus ember szerepe minden látszólagosság ellenére történelmi jelentőségű, még a Mozdulatlan Birodalom szemében is. Az eredeti embernek a dialektikus gondolkozás számára felfoghatatlan képességei és lehetőségei voltak és vannak, de ha ezekkel megpróbálná átlépni a ,,menny” és a föld határát, ezek a képességek számára meg kell hogy szűnjenek, mert itt csak bajt okozna velük. A határt mi, földi emberek léphetjük át majd, ha erre képessé válunk az új világrend beköszöntével.

,,Vagy még helyesebben, ha merészeljük ezt az igazságot kijelenteni: az olyan ember, aki valóban ember, az az istenek fölött áll, vagy legalábbis képességeit illetően azokkal teljesen egyenlő. Mert a mennyei istenek közül egyiknek sem szabad átlépni a menny határait, hogy lejöjjön a földre. Az ember azonban felszáll a mennyhez és átszeli, ismeri a menny magasztosságát is és a lenti dolgokat is. A legnagyobb pontossággal felvesz magába mindent, és ami minden mértéken felüli: a föld elhagyása nélkül felszállhat a mennyhez. Ilyen nagy az ő tudatának hatósugara.

Merjük tehát azt mondani: a földi ember halandó isten, a mennyei isten halhatatlan ember.”

,,Az egész teremtés - ez megdönthetetlen törvény - teljesen Önöktől és tőlünk függ. Mindannyian, egyénenként és együtt, lényegünk révén kezünkben tartjuk a világ és az emberiség sorsát. Ezért beszélhetünk egy Új Gnosztikus Birodalomról is.”

(Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ősgnózis.)

Nagyon valószínűnek tartom, hogy amit Rijckenborgh Új Gnosztikus Birodalomnak nevez, azt nevezhetjük Új Világrendnek is, amely lefedi a Mozdulatlan Birodalom világát is, ahogyan írtam. Már csak azért is, mert a Bibliában olvasható hegyi beszéd tulajdonképpen Jézus szájába adta az új világrend törvényeit, bár kódolt formában. Rijckenborgh adott megfejtéséhez kulcsot a A világ világossága című füzetében. Jelentősége miatt idemásolom a füzet teljes tartalmát, és a tartalom internetes forrását is.

Aki nem érti, miről van szó, az mondhatja, hogy a hegyi beszédet nem is mondta el Jézus, mert hogy esetleg ő nem is létezett, vagy nem is volt azon a bizonyos hegyen. Mindegy, a törvény attól törvény, hogy a törvény alkotója azt be tudja tartatni! Márpedig itt erről van szó. Idézek a füzetből:

,,Ha van füle a tanulónak, hogy halljon, és szeme, hogy lásson, akkor értse meg, hogy mit akar neki mondani a törvény szelleme. A legtávolabbi jövőig is senkit sem engednek el a törvény hatalma alól, míg be nem töltötte azt, ahogyan teljesíteni kell. Az emberiséget testéig és véréig szüntelenül támadni fogják, míg ezeket a dolgokat szóról szóra fel nem ismeri és meg nem valósítja.”

Ezért nem lehet a hegyi beszédet megkerülni azzal sem, hogy Jézus nem létezett, vagy nem is mondott ilyesmit. A gnosztikus tan szerint sem létezett Jézus, már csak azért sem, mert Jézus mindössze megszemélyesítője egy tudatra ható erőnek, amivel a föld embere is találkozni fog az új világrend küszöbén. Ezt az erőt Krisztus-erőnek nevezi a gnózis. Bővebben nem ír róla a tan, de mások sem. Mivel jobb ismerni, megkockáztatom ennek az erőnek a bemutatását.

A Krisztus-erő vagy nagyon hasonlatos a szerelemhez, vagy azonos vele. Biztosat nem tudok, abban viszont biztos vagyok, hogyha két dologról is van szó, lényegét tekintve azonos alapokon működnek. A szerelem erős vonzalom a másik nem irányába, és akin uralkodik ez az erő, azt arra próbálja kényszeríteni, hogy a másik minden kívánságát teljesítse! Ez az erő tehát - pátosz ide vagy oda - zombit csinál az emberből. Ez az erő tölti el azt az embert, aki Isten szolgálja, mivel hogy csak ez az erő teheti képessé az embert arra, amiről Jézus Isten szolgálta alatt értett. Ez az erő működik az androgün-emberek között is, és ilyen alapon működhet a Mozdulatlan Birodalom is. A mennyei ember hatalma ennek az erőnek a birtoklásától függ. De ez is csak a Mozdulatlan Birodalom keretein belül. Ha a szerelem hatását nézzük, akkor azt jónak mondják, mivel a másik szolgálatára veszi rá az embert, de a dialektika körülményei között ez nem feltétlenül működne jól. Ebben a világban minden tökéletlen a tökéletlenségen kívül, a Krisztus-erő alkalmazása csupa ellentmondásos helyzetben rosszhoz is vezetne. Öltek már szeremből is!

A hegyi beszéd kódolt gazdasági programot tartalmaz, ezért aligha lehet pusztán etikai kódexnek tartani. Isten szolgálata tulajdonképpen a világ érdekében kifejtett cselekmények halmaza, melyet a Krisztus-erő hatására fejt ki az ember. Meghatározott a tulajdon milyensége is. Mindazt, amit az összeesküvés-elméletek felsorolnak, jó rész igazak, ,,mindössze az értelmezésükkel van probléma, mert azok a dialektikus gondolkozás számára nem érthetők. Isten szolgálata a világ építését jelenti, ezért az eredeti ember ,,kódneve” kőműves. A Mozdulatlan Birodalom szabad lények, vagyis a szabad kőművesek világa. Ott mindenki szolga, ami az itteni gondolkozási sablonok alapján világméretű rabszolgarendszernek értelmeznek. A földi ember egész e világi történelmét a keresztre feszítés szimbolizálja, amit az emberiséget irányító eredeti zsidók kiviteleznek az alapított (hirdetett zsidók kezein keresztül) Kód minden gnosztikus fogalom, és igénylik a kulcsokat a megfejtésükhöz.

A sokat emlegetett magántulajdon megszűnése is félre értelmezésen alapul. Idézek Rijckenborgh füzetéből:

,,Az istentervben nincsen termelési zűrzavar. Minden mindenkié! Ez törvény, ez a rend! Ha a tanuló feléleszti az ezzel a törvénnyel, ezzel a renddel való újraegyesülést, akkor teljes mértékben birtokába kerül az öröksége. Akkor mérhetetlenül gazdag. A mennyei Atya tudja, hogy a jelöltnek mire van szüksége, bárhol is tartózkodik. Ez nem ígérgetés és mese. A kozmoszban való jelenlétének az a következménye, hogy gondoskodnak Önről. Tehát minden aggodalom értelmetlen.”

Az új világrendet leendő saját törvényei alapján lehet - egyenlőre – a legjobban kiismerni. A hegyi beszéd a törvény kódolt formában történő bemutatása.

https://abibliamindenkie.hu/karoli/MAT/5

Ennek ,,visszafejtett” változatát Rijckenborgh A világ világossága című füzetében olvasható.

A teljes szöveg következik. A vallás virágnyelvét hagyd figyelmen kívül, akinek tudnia kell, az tudja mit értsen alatta. Szöveg forrása:

https://rozsakereszt.hu/tudastar/konyvek/a-vilag-vilagossaga/?doing_wp_cron=1683981997.8857879638671875000000

,,Jan van Rijckenborgh: A világ világossága

I. Ti vagytok a földnek savai

„Ti vagytok a földnek savai. Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Fényljék tehát a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

(Máté 5:13-16)

Amikor az emberek a szellemi vagy az anyagtól való megszabadulásra törekednek, s eközben a világot és emberiséget vádolják az élet határtalan elfajulása miatt, akkor metsző kritikájukat mindig más emberek érzékeny pontjaira és bűnös viselkedésére irányítják. Minden rosszért, értéktelenért és embertelenért ellenségeiket hibáztatják, és senki sem mondhatja, hogy kritikájuk és ítéletük helytelen. A legtöbb esetben minden kritikában van egy csepp igazság. A bűnös vérmérséklet oly nyomasztó, az emberi hiányosság oly alapvető, a bűnös tevékenység egyedi vagy csoportos gyakorlata oly szembetűnő, hogy csaknem minden kritika telitalálat.

Hogy minden félreértést elkerüljünk, elejétől fogva ki kell jelentenünk, hogy ebben a világban a tökéletes igazságnak győznie kell, és érvényre kell jutnia. Mégis fel kell vetni a kérdést, hogy a kritika szokásos módja képezi-e az emberi lét legfőbb hibája feltárásának az útját. A kritika ugyanis mindig külső dolgokban keres és talál hibát. Úgyszólván soha sem gondolják meg, hogy az ember elromlott lénye képes-e egyáltalán tárgyilagos kritikára, vagy tud-e tisztán látni, felismerni és ítélni.

Alapos meggondolás után felismerjük, hogy az Egyetemes Tannak igaza van, amikor arra tanít, hogy az ember a társait és a dolgokat, vagyis a környezetét csak saját aurikus szféráján keresztül látja. Az ember aurája, aurikus légköre azonban nem tiszta és nem egészen átlátszó, mert vérlénye és létállapota beszínezte és károsította.

Ezen kívül azt is felfedezzük, hogy az én mindig abból indul ki, hogy igaza van, hogy veszély fenyegeti, hogy helyesen észlel és cselekszik, s hogy el kell őt ismerni és meg kell becsülni. Az ént az a rögeszme táplálja, hogy ő a király. Mivel egy rögeszme valótlan dolog, ebben a pontban mindig támadás éri. Ez természeténél fogva törvényszerű. Így keletkezik az érvényesülési, az önfenntartási törekvés. Ki fenyeget engem? Ki támadja a birodalmamat? Ki veszélyezteti a létállapotomat? Ki nem ismer el engem? Ki akar engem letaszítani a trónomról, gondosan kiépített életszínvonalamról, hogy aztán éhezzem, hogy ruha, fűtőanyag vagy más dolog tekintetében hiányt szenvedjek? Minden gyűlöletem, vérszomjam, féktelen haragom erre a tettesre irányul, aki én-rögeszméjében, önzésével, királysága rögeszméjével ezt teszi velem.

Van-e rosszabb tapasztalat én-király számára, jó jövedelmével, összkomfortos, modern lakásával, rádiójával, TV-jével, számára, aki minden este egy adag „újság-mérget” vesz be, és a tengerparton nyaral?

De vajon nem jött-e el a megállapítás ideje, hogy ebben a világban az igazságnak győznie kell és győzni is fog, hogy jobb, ha nem beszélünk úgynevezett ellenségeinkről, és felismerjük, hogy korszakunkban az én-rögeszme krízisében élünk? Hogy a napos oldalról elzavarnak minket, s életszínvonalunk hamarosan romokban hever, mert a mérték betelt?

Nem jött-e el az ideje, hogy Önöket így, a keserűség segítségével visszaszorítsák önmagukra, saját lényükre? Ha lángoló szavakkal éles kritikát akarnak gyakorolni, akkor ezt a maró vitriolt a saját lényükre irányítsák! Világítsák meg a saját mezítelenségüket, s ismerjék fel saját szegényességüket minden tekintetben.

Most talán méltatlankodnak vagy fel is háborodnak. Talán azt hiszik, hogy a szerző gúnyt űz az általános ziláltságból és a halálból. De az a feladatunk, hogy felrázzuk és ébren tartsuk Önöket. Az igazság kardját bele kell döfni a lelkükbe. Nem gúnyolódunk, hanem az igazság kardját döfjük át én-rögeszméjük rozoga csontvázán. Mert ha a hibát mindig önmagukon kívül keresik, akkor nem csak képzelgés a veszély, hogy a születés és halál új fordulatát készítik elő.

Lehetséges és érthető, hogy az emberiség nagy részének egy újabb fordulatot kell átélnie. Sok embernek ugyanis nem elég egyetlen keserű tapasztalat a teljes megforduláshoz, a visszaforduláshoz. Önök azonban, olvasók, a Rózsakereszt tanulói, egy Szellemi Iskolában vannak. A Lectorium Rosicrucianum a Krisztus-fáradozás szóvivője korszakunkban. Önök önként jöttek ide. Senki sem kényszerítette Önöket, s így érthető az a feltevésünk, hogy önkéntelen emlékezésük és eszük ösztönzésére a világosság ösvényét keresik. Ezért egészen más egyéniséggel, minőséggel és egészen más életmóddal kell rendelkezniük, mint az emberiség nagy részének.

A Szellemi Iskolában való jelenlétük alapján nem természetmegnyilvánulást, hanem szellemmegnyilvánulást keresnek.

Ha természetmegnyilvánulást keresnek, akkor itt rossz helyen vannak, s ha mégis itt maradnak, akkor nem tehetünk róla, ha szavaink sértik Önöket, s gúnynak tartják azokat. Ha szellemmegnyilvánulásra törekednek, akkor tudják, hogy milyen szellemről tanúskodunk és mi áll mögöttünk.

Ha ilyen alapon találkozhatunk testvérségben, akkor tudjuk, hogy a természetélet a mi tagjainkba is mély barázdákat vágott. Megértően nézünk egymásra, s sem magasság, sem mélység, sem dolog, sem ember, sem nép, sem faj, sem éhség, sem fagy nem tud elválasztani minket a megnyilvánult szeretettől, mely itt van nekünk Jézus Krisztusban, Urunkban. Mi vagyunk az új korszak kovásza, az új korszaké, amelyet fájdalommal és szenvedéssel kell megszülni!

De az vagyunk-e valójában? Akarnak-e Önök is együtt dolgozni egy teljesen új embernek az alapoktól kezdett felépítésén, egy tökéletesen új művön, a tudás birtokában kivitelezett módszeres önmegújításon? Mert ez a feladat, ez a cél!

Ha úgy gondolják, hogy az emberi nem úttörőihez tartoznak, ha úgy vélik, hogy keresztények, s ha tudják, hogy mit jelent egy misztériumiskolához közelebb kerülni, akkor Önöknek szól a kijelentés:

Ti vagytok a földnek savai. Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.

Ha azok, akik a Szellemi Iskolához a saját elhatározásukból közelednek, akiket az emlékezés szellemi törekvése hajt, egyszerre csak megállnak a mindennapi dolgoknál, s feladatukat nem akarják fejjel, szívvel és kezük munkájával elkezdeni, ahogyan azt tenni kell, - akkor ki végezze el ezt helyettük?

Ti vagytok a világ világossága

Az új születés mindig éjszakában, fájdalomban és káoszban kezdődik. Azt énekeljük: „Sötét éj és sok baj után új hajnal pírja fénylik”. Ezért kell a tudatos embernek, a gondolkodó embernek a születés órájában élni. Ő a napkelet országából való! Ha Önök nem keletről valók, és nem tudnak az új születés órájában élni, akkor alá kell hanyatlaniuk az éjszakában, a fájdalomban és káoszban. A megízetlenült só nem jó már semmire, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek.

Talán azt gondolják vagy azt mondják: „Ha nemsokára jön a reggel, akkor én is csatlakozom. De mennyire csatlakozom, majd meglátják! Ha az új születés első kiáltása felcsendül a légkörben, akkor én is ott leszek a kórusban, és örömkiáltásom messzire zendül. Igen, akkor én is ott leszek!”

Értsék meg az új születés nagy élettitkát, a dolgok mély értelmét. Van-e születés alkotás nélkül, fogantatás nélkül? Önök ugyanabban botlanak meg, amiben minden időkben a nyomorba botladoztak az emberek. A mai vallásos ember külső segítség után kutat. Isten tegye meg azt a Fia által. Nem őt nevezik-e a világ világosságának? A Hegyi beszéd azonban kimondottan azt állapítja meg:

Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthetik el a hegyen épült várost. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.

Ti vagytok a világ világossága. Vagyis: ha Önök úttörők, ha van joguk a Szellemi Iskolában tartózkodni, ha tudatában vannak hogy keresztények, akkor a világ világosságai. Hát kell a világosságnak várnia a világosságra? Kell-e a világosságnak várni a reggelre? Nem! A világosságnak világítani kell, míg el nem jön a reggel! A hegyen épült városnak be kell bizonyítania jelenlétét a földkerekségen. A világ világossága által - és ezek Önök - az éjszakában, fájdalomban és halálban kell sugároznia az Önök egész jóakaratának, a legnagyobb távolságokba is. Ez az új születés fogantatása, megfogalmazása, előkészítése. A világosság a sötétségben fénylik! Most meg kell mutatniuk, hogy kicsodák. Szellemi éhenkórászok, élősködők, szellemi fennhéjázók - vagy pedig Istenben feltámadott emberek, a világnak egy-egy világossága. Mert erre hivatottak! Nem majd valamikor, hanem most! Nem csak most, hanem már régóta! Ezért folytatja a Hegyi beszéd következetesen:

Fényljék tehát a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Megértik ezt? Ha eleget tudnak tenni ezeknek a szavaknak, akkor már nem vitáznak azon, hogy van-e Isten, s hogy melyik egyház, melyik dogma vagy melyik csoport az igazi. Akkor abbamarad a fecsegés; akkor nevetnek napjaink tudós teológus szószaporításán. Istent akkor a fénysugaraikkal bizonyítják! Akkor tapasztalja az ember, hogy mi a „testben megjelent Isten”. Az imaórák ezreit tartották az évek folyamán. Az isteni hierarchiát az imák pergőtüzével zaklatták. Tudják-e velünk érezni, milyen tragikusan nevetségesek ezek a dolgok? Hatalmas esedezés ez a világosságért, „olajért a lámpákba”.

Fényljék tehát a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Ez jó, ez dinamikus, ez közvetlen, ez befejez minden szőrszálhasogatást. Hagyják fényleni a világosságukat! Mikor és hol? Egy olyan világban, mely sötét, s olyan embereknek, akiknek szükségük van rá. Bizonyítsák Istent a tetteikkel egy olyan világban, amelyben dolgozni kell, amelyben a belső ösztönből jövő tetteikre van szükség.

Hagyják fényleni a világosságukat! Értenek ehhez? Vagy azokhoz tartoznak, akikről a költő De Genestet azt mondja: „Egy ember valaki, de ő nem értett ehhez, mert ő egy senki volt”? Önök azonban értenek hozzá! Mi nem várunk a békére, nem várunk a reggelre, hanem felkeltjük az új reggelt, megszerkesztjük, megfogantatjuk. Világosságunkat hagyjuk fényleni az éjszakában, hogy az idő ne mehessen el észrevétlenül mellettünk, mivel a haláltermészetben élünk. Ha csontjaink meg is vénhednek, ha szívünk testileg el is lanyhul és el is fárad, mégis felemeljük a fejünket, és nevetve nézünk egymás szemébe, mert látjuk a rajtunk áthatoló világosságot. Kisugározzuk a világosságot a sötét éjszakába: elterjesztjük a bennünk ellenállhatatlanul égő világosságot a világban és az emberiségben. Felébresztjük az új reggelt, s lángoló szavakkal mondjuk: „Új Nap, kelj fel!”

És az új Nap felkel. Vonul pályáján. Egyesülünk, hogy az emberek a mi jó cselekedeteink által, a mi világító törekvésünk által dicsőítsék a mennyei Atyát.

II. A törvény lényege

„Ne gondoljátok hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem hogy eltöröljem, hanem hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.”

(Máté 5:17-18)

A Szellemi Iskolában a Krisztushierarchiához közeledő embereknek két típusát különböztethetjük meg. Itt nem a Káin- és az Ábel-típusra gondolunk, az emberi élethullám tűz- és víz-nézetére, hanem a formatípusra és a tartalomtípusra. Ilyenek tartózkodnak a Szellemi Iskola előudvarában, s mielőtt megkaphatják a diadal koronáját, életbevágó, nehéz leckéket kell megtanulniuk.

A formatípus

Ez mindenekelőtt az új ember jelenségére és nézeteire irányul. Lelkiismeretesen és gondosan képezi élete belátásait ezoterikus értelemben, s ezeket a belátásokat és nézeteket igyekszik egybehangolni az új emberre érvényes elemi követelményekkel. Ez az ember felépíti az új emberré válás külső épületét, s teljesen megért minden részletet. Hű az elvhez, figyelme egy pillanatra sem lankad. Szinte ő mondhatná, hogy: „Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Mi fogyatkozásom van még?” Persze: mi is hiányozhatna még ebből az épületből? Ez az ember a szellemi tudományok alapvető feltételeinek élő példaképe. Teste, viselkedése, háza, környezete minden kritikán felül áll.

Lassan nagy magabiztosság jelenik meg a lényében. Mit is lehetne még nála hiányolni? Nem tart-e be minden szabályt, amit a Szellemi Iskola állított fel neki, ezt pedig az első pillanattól kezdve, amint betette a lábát az előudvarba? Az előudvarban lévő társaira az előrehaladott pillantásával néz le, jóakarattal gondolván: Tegyetek csak meg mindent, akkor olyanok lesztek, mint én. Kifogástalan példaképként állom meg a helyemet.

És mégis kitűnik, hogy e kifogástalan, törvényhű embernél hiányzik valami. Valami nem stimmel! Azokban a pillanatokban, amikor teljes erejű tevékenység fejlődik ki, amikor a világosságnak fényleni kell a lélek ablakaiból, azokban a pillanatokban, amikor vigaszt és áldást kell terjeszteni a földkerekségen, s az úttörőket össze kell gyűjteni a gideonmunkára, megmutatkozik, hogy a kifogástalanul megépült ház lakatlan, forma van, de tartalom nincs.

Ez az ember elfelejtette, hogy a formának tökéletesen lépést kell tartania a tartalommal, a kettőnek egyensúlyban kell lennie. Ha testét megtisztítja, akkor a szívének is tisztának kell lennie. Ha kerüli a kábító italokat, mert temploma számára károsak, akkor gondoskodnia kell róla, hogy azok helyébe ne lépjen valami önaltatás. Ha visszautasítja az állati vért és húst, akkor a lelkéből is el kell tűnnie az állatinak.

Ha tehát a külső templomot megtisztítják és gondozzák, akkor mindez azért történik - ezt meg kell értenünk -, hogy az Önökben lévő Krisztus diadalt arathasson, hogy ebből a templomból „a világ világossága” sugározhasson, mert azt mondták Önöknek: „ti vagytok a világ világossága”. Fel kell ismerniük, hogy minden külső akadályt intelligensen el kell távolítaniuk, hogy az alapvető belső indítékokkal diadalt arathassanak.

Ha azonban a formát tartják a fő dolognak és a tartalmat mellőzik, akkor elfecsérlik az energiájukat. Akkor egy pszichológiai pillanatban megmutatkozik, hogy szellemük lámpása nem képes égni a világéjszakában. Ebből adódik aztán a csalódott én szomorúsága, a rögeszmében élő ember önsajnálata.

Figyeljék meg, hogy ez a lelepleződés, ez az összeroppanás nem csak akkor mutatkozik meg, ha elhangzik a felhívás: Fényljék a világosságtok! Legtöbbször már erre sem kerül sor! Az olyan világban, mint a miénk, a lakatlan ház sokkal inkább ki van téve a betörés és más baj veszélyének, mint a lakott ház. Az élet egyetlen közjátéka után, egyetlen komoly próba után a rögeszme mindent összetör, s csak romhalmaz marad. Az illető akkor szomorúan elfordul az előudvartól - csalódott az ábrándban!

Önök ismerik az embert! Ha az én rögeszméje összeroppan, ha a forma a tartalom hiányát bizonyítja, akkor legtöbbször bűnbakot keresnek, s hamarosan találnak is. És az ilyen esetben mi a legjobb bűnbak, amit mint valami bárányt, a mészárszékre visznek? Természetesen a Szellemi Iskola, alapvető követelményeivel. „Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva! De még mennyire megtartottam! Hogyan lehetséges, hogy pont velem történik ilyesmi? Itt valami nincs rendben!” Valóban nincs rendben, de a hiba az értelmezésben lehet. Bárhogyan is van, az Élet Szerzetét és annak megrendíthetetlen munkásait vádolják. A csalódott én más áldozatot keres. Bármi is lép előtérbe ennél a reakciónál, bárkiket is választanak áldozatul, teljesen bizonyos, hogy az Élet Szerzetét és ennek követelményeit és törvényeit ítélik el. Az ember aztán, aki mint formatípus saját magát döntötte romba, új formát fog választani, mely az ő tartalmának jobban megfelel.

A fontos leckét azonban sajnos nem tanulta meg. Jézus Krisztus szellemtörvényét, amellyel kapcsolatba került, letaszította a trónjáról. Azt mondja az ilyen ember: Az ilyesmi talán jó volt a múltban, a modern időknek azonban másak a feltételei. Mostantól kezdve - mondja - mindkét lábbal a valóság talaján akarok állni. Számomra a Szellemi Iskola bolondságai és túlzásai el vannak intézve. Elbúcsúzik hát tőlünk, s egyelőre mi is őtőle.

A tartalomtípus

Mutassuk be a másik típust is. Ez olyasvalaki, aki a dolgok formaviszonyait nem veszi figyelembe, aki a formát méltóságán alulinak, banálisnak tartja. Teljesen a fej, a szív és cselekedet értékeire összpontosul, ezekbe merül. A misztikus megnyilatkozást sokkal értékesebbnek tartja, mint az ezoterikus alakítást. Ez az ember nagy melegséget és szeretetet sugároz. Nem pompás ez? Nem a szeretet-e a legnagyobb? Ez az ember misztikus megértésről tanúskodik, nem a formai önteltség magaslatain mozog, hanem tettrekész, beleveti magát a dolgok kellős közepébe. Szíve minden készségével és megrendülésével reggeltől késő estig „szánt és vet”, dolgozik. Amikor az Úr azt mondja beavatottjainak: „Legeltessétek a juhaimat”, akkor ez a típus azt mondja: igen, természetesen, s nekilát a munkának. Sőt, mielőtt mondhatták volna neki, már szorgosan foglalatoskodott.

Bebizonyítja, hogy tehetséges, képes teljesen érteni és ismerni, aki lényében megtartja az egész Krisztusrezgést. Nagyon is tudja és vallja, hogy bűnben fogantatott és született. Bűntudatos, de abból a tévedésből indul ki, hogy minden neki szól, amit a misztikus és lefátyolozott testamentumokban az igazi tanulóknak és beavatottaknak mondtak.

Így a tartalomember is megreked a rögeszméjében. A Krisztus-megnyilvánulás bősége megérinti, amit ő tapasztal és reagál is rá. Súlyosan tévedvén azt hiszi azonban, hogy mindezt meg tudja tartani és fel tudja dolgozni. Nem látja a saját valóságát. Nem látja megtört valóságát, károsult állapotát, nem veszi észre, hogy szinte rongyos. Ő a formatípus ellentéte. Elfelejti és nem veszi figyelembe, hogy a tiszta tartalmat csakis tiszta formában lehet megtartani és feldolgozni. Nem gondol rá, hogy az igazi megújulásnak a formát is meg a tartalmat is meg kell nyilvánítania. Károsult gondolkodásával, természeténél fogva kisiklott érzelmi életével, tisztátalan vérörökségével és sejtszerkezetével, mely tele van sikéres burjánzással, így akar Krisztus követésének megvalósítására törekedni. Magától értetődik, hogy itt is krízisnek, és a Szellemi Iskolával és ennek kényszerítő követelményeivel való összeütközésnek kell kifejlődnie. Rögeszméjében a formatípus azt hiszi, hogy a Szellemi Iskola törvénye nem az igazi életkövetelményeket képviseli. Mert mindazt megtartotta ifjúságától fogva - eredmény nélkül. A tartalomtípus a törvényt akadálynak látja, mely megakadályozza az ő fejlődését Isten előtt, az Úr előtt. A tartalomtípus úgy véli, hogy a Szellemi Iskola ő és a célja közé áll. Tapasztalja a kapcsolatot a szellemivel, s ha ez az érintés aztán elapad és kisiklik a kezéből, eltűnik, mint a folyóvíz áramlása a tóban, akkor ezért a jelenségért a Szellemi Iskola megvesztegethetetlen munkásainak tesz szemrehányást, akik vele szemben úgymond tévedésnek estek áldozatul. Tehát itt is eljön a búcsú pillanata. A tartalomtípus belép abba, amit ő nevez szabadságnak.

Reméljük, hogy Önök felismerik ezt a két típust, és mindenekelőtt megértik, hogy miért rekednek meg a misztériumiskola előudvarában, miért elkerülhetetlen a krízis és az összeütközés, s mit érnek szemrehányásaik, amelyeket az Iskola munkatársainak tesznek.

A törvény

Ha figyelmünket a Szellemi Iskolán kívül lévő emberek felé fordítjuk, akkor a világban is mindenütt megtaláljuk ezt a két típust, a formatípust és a tartalomtípust. Különböző fokokon találjuk azokat, akik a dolgok formaoldalát keresik és fejlesztik. Gondoljanak például a kultúra színvonalára és mindazokra, akik a külső dolgokban tettek szert műveltségre. A viselkedés, ruházkodás, nyilvános fellépés és másokkal való kapcsolat és érintkezés minden formájának legkisebb részletét is tanulmányozták, és minden lehető és lehetetlen módon túlfeszítették. Itt is megmutatkozik a királyság álma, hogy egy bizonyos kiválasztott lépcsőn érjék el a célt, s az úgy kialakított valóságban éljenek.

Világunkban olyanok is vannak, akik a jóság rögeszméjében élnek, a testvériség szavait, érzéseit és gondolatait lenyűgöző mennyiségben termelik, s ennek megfelelő tetteik sem hiányoznak. Szüntelenül mozognak és tevékenykednek. Igazi tartalomból, igazi, élő erőből élnek, amely bennük dúl és forr.

Mégis mindkét csoport megreked a világban is. Törvényszerű krízishez vezetik őket. Ott aztán nincs Szellemi Iskola és annak munkásai, akiket okolni és vádolni lehetne. Maga a dialektika, a rombadőlt valóság az, amivel az ember összeütközik, amely a dolgokat az ellenkezőjükre fordítja. Ha a Szellemi Iskola előudvarában vannak, akkor megjósoljuk, hogy krízis fog kifejlődni Önök és a rejtélyek őrzői között; ha pedig a világban vannak mint formatípusok vagy tartalomtípusok, akkor a világgal való összeütközést és krízist jósoljuk meg Önöknek - a keserű csalódást. De csak a Szellemi Iskolával való összeütközésből ébredhetnek fel esetleg újjászületve. A világgal való összeütközés után csak a körforgásban sodródhatnak tovább. Az Iskolával szembeni krízisükből lehet Önöket megváltani újjászületésre. Ha pedig még nem jött el ez a krízis, akkor ezt meg lehet előzni, ha sikerül megérteniük a hegyen mondottakat:

Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.

Képzeljék el magukat ebben a helyzetben. Az egyik oldalon a Szellemi Iskola áll, mint az isteni törvény hierofánsa, mely az isteni törvényt olyan rezgésre és feszültségre transzformálja, amelyet az ember képes kibírni és be tud tölteni. A másik oldalon a formatípusok és a tartalomtípusok vannak, s jóllehet ezek a típusok egymás ellentétei, abban mégis megegyeznek, hogy visszautasítják a Szellemi Iskolát és a törvényt.

Hogyan keletkezett ez az összeütközés? Lényegében úgy, hogy a törvény két nézetét nem értették meg, nem tudták magukévá tenni, mert fajtája szerint mindkét típus csak az egyik nézetnek hajlandó eleget tenni: csak a formának, vagy csak a tartalomnak. A tartalom nélküli forma semmi. A tartalom viszont, az érték, ha nem lehet formába önteni, ha nem tud bizonyos módon erővonalakban megnyilvánulni, akkor nem lehet örök érték. Ezért a törvény nem csak forma, hanem mindenekelőtt tartalom is, másrészt pedig nem csak tartalom, hanem mindenekelőtt formamegnyilvánulás is.

A megnyilvánult ember forma, jelenség, mind ami a szellemet, mind pedig ami a lelket és ami a testet is illeti. Ez az ember eltért az isteni tervtől. Megjelenési formája már nem egyezik meg az isteni tervvel. Ez az ember elfelejtette az isteni értékeket, és elveszítette az isteni erőket, amelyekkel eredetileg felszerelték. Üres, hiányzik belőle a tartalom.

Ha újra el akarja nyerni az értékeket, amelyeket esetleg tudat alatt sejtett, és ezekből akar élni, akkor a jelenséget, a formát megint eredeti állapotába kell helyeznie. Isten egy templomban lakik; az isteni értékek csak a nagy, emberi templomban tudnak tökéletesen kifejeződni. Ha ez a templom épül, akkor az isteni értékek ezzel az építkezéssel egyszerre fejlődnek. A Szent Szellemnek összhangban kell lennie a templomával. Senki sem várhatja el a Szent Szellemet, aki templomát még nem hozta olyan állapotba, amelyben fogadhatná őt.

Az isteni szellem erői olyan óriásiak, olyan dinamikusak és hatalmasak, hogy minden természeti birodalmat átizzítanak és átsugároznak, bármilyen állapotban is vannak ezek. Isten Szelleme az ősanyagnak minden atomját áthatja. Magától értetődik tehát, hogy az erre fogékony tartalomtípus tapasztalja az isteni szellem hatásait. Nagy tévedés azonban már ebben megújulást látni. Ez egy vak, természettörvényszerű hatás. Ugyanígy magától értetődik, hogy az ugyanazon befolyás alatt álló formaember a megjelenése művelésére törekszik. De ebben sem rejlik megújító elv. A természetes szellemtörekvésre való vak reagálás ez.

Minden isteni érték és képesség kulcsa és a helyes templomépítés ösztöne a szeretet fogalmában rejlik, Isten szeretésének és a felebarát szeretésének fogalmában. Ezt a szeretetet csak teljes önmegtagadással lehet belevonni az életbe. A Szellemi Iskolában ezért minden jelölt számára szükséges az alapvető megváltozás, az én feltördelése és az én-rögeszme megsemmisítése. Az isteni törvény megvédi magát. Senkit sem akadályoz a törvény, ha az ember - az igazi szeretethez felemelkedve - az értéket és a formát egyszerre teszi magáévá és építi fel. Ahogyan a templomépítő tovább dolgozik, s követi egyik kalapácsütése a másikat, olyan mértékben teljesedik be benne a Szent Szellem mint örökkévalósági érték.

A törvény tanáccsal segít a tanulónak a templom építésénél, hogy egyszer teljesen méltóan mondhassa a veni creator spiritus-t. És akik meghasonlásban és rögeszmében, töretlen önzéssel akarják elérni céljukat, s ezért összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, azoknak mondják:

Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére: nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem.

Krisztusban, Urunkban, egyre erősebben sürget minket a törvény. Jézusban, az Úrban megtámadják a vért, s felhangzanak a szavak: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek”. Ez az isteni szeretet azonban nem ismer megalkuvást. Egyetlen jótát vagy pontocskát sem engednek el az embernek. Mindent vagy semmit - ez a jelszó. Ezért logikus, hogy aki csak egyet is megront a legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, úgy vezeti őket, az legkisebb lészen a mennyeknek országában. Ugyanakkor világos, hogy akik a törvényt betöltik és tanítják, azokat nagyoknak nevezik a mennyek országában.

Ha van füle a tanulónak, hogy halljon, és szeme, hogy lásson, akkor értse meg, hogy mit akar neki mondani a törvény szelleme. A legtávolabbi jövőig is senkit sem engednek el a törvény hatalma alól, míg be nem töltötte azt, ahogyan teljesíteni kell. Az emberiséget testéig és véréig szüntelenül támadni fogják, míg ezeket a dolgokat szóról szóra fel nem ismeri és meg nem valósítja.

Gondoljanak a mérlegre, az isteni jog jelképére. Serpenyőinek egyensúlyba kell kerülniük, mielőtt Isten Báránya beköltözhet Önökhöz.

II. Ne aggodalmaskodjatok

„Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok: sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-e az élet, mint az eledel, és nem több-e a test, mint az öltözet? Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: Mit együnk, vagy: Mit igyunk, vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségtek van. Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát: és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”

(Máté 6:25,27,31-33)

A Hegyi beszéd fenti szavainak olvastán teljesen világos, hogy azokat nem a tömeghez intézik, hanem egy külön csoporthoz: a keresztény misztériumiskola tanulóihoz.

A földi természet embere, mint az embernyáj tagja, aki a föld kemény rögéből született és lett, ismeri az élet csatáit, a létért folytatott küzdelmet. Tudja mit jelent, hogy „orcád verítékével egyed a te kenyeredet!” Mivel pedig ez az ítélet ősfélelemként él a vérében, hajszája birtok szerzésére irányul. Annyi kenyeret akar, amennyit csak lehet és olyan kevés verítékkel, ahogyan csak lehetséges. Ezzel kezdődik minden társadalmi viszály, minden háború, minden gazdasági anarchia, minden kényszer, minden rémuralom és minden népbutítás.

Az ősfélelem a nevelési módszer és az egész dialektikus tudomány alaphangja. Életről, táplálékról, ruházkodásról van szó. Ez a földi lét háromszöge. Ki tagadhatná? A földi ember olyan, mint az állat, mely önfenntartási ösztönében társától elragadja az eledelt. Az ősmúlt természetösztöne ez. Urak és hölgyek, amíg nem kerülnek szorult helyzetbe. Vallásosak, emberségesek és nagyon műveltek, amíg elő nem veszi őket a szükség, és nem kezd hiányozni nekik a táplálék és a ruházat.

A fenti szavakat - hogy ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek - biztosan nem annak az embernek mondják, aki a mai nyugtalan világ feszültségeiben él. Hát nem a valóság semmibe vevése lenne ez? Gondoljanak csak a második világháború éhínséges éveire, a nagy szükségre minden területen. Nem volt-e kötelességük gyermekeiket megvédeni és táplálékot szerezni, a minimális életszükségleteket kielégíteni? Még orcájuk verítékével sem tudtak kenyeret enni, mert nem volt kenyér.

Az egyetlen tanács, melyet valamelyest hajlandók voltak követni, a ne aggodalmaskodjatok a holnap felől volt. Mert oly rettenetes volt minden napnak a nyomora, minden nap olyan feszült és alapos figyelmet követelt, hogy idejük sem volt a holnapi napra gondolni. Az embert minden nap teljesen lekötötték az aznapi gondok. Csoda-e, hogy a Hegyi beszédnek e szavait olcsó, vallásos optimizmusnak vették, mely megfelelt a béke és a jólét egyöntetű napjaiban, vagy amely jó szolgálatot tesz a papnak, hogy megnyugtassa velük egyházközsége elégedetlenkedő tagját, akivel esetleg rosszul bánt a munkaadója.

Mi azonban, akik a Hegyi beszédet másképpen értelmezzük, tudjuk, hogy itt külön csoportnak, tanulóknak beszélnek, s a szavak bizony nem vonatkoznak mindenkire.

Hogy Önre vonatkoznak-e, azt nem tudjuk megítélni. Hogy helyes-e elgondolkoznia rajtuk, azt nem tudjuk meghatározni. Lehetséges, hogy nagyon csalódik, ha bízik bennük. Azok közül, akik bíztak bennük, sokan kapcsoltak át hirtelen bizonyos pillanatban újra a létért való küzdelemre. A realistáknak ebben a tekintetben gyakran van igazuk.

A Hegyi beszéd ezen szavai nem alkalmasak a kísérletezésre. Ne essenek hát megszégyenítő túlzásokba, mert itt nagy és szent dolgokról van szó. Korunk külsőségessé vált kereszténysége már amúgy is jó néhányszor megütötte Krisztus szent arcát. Nem szükséges a helyzetet még tovább rontani.

Ne bízzon ezekben a szavakban!

Ne higgyen bennük!

Ne kísérletezzen velük!

Ezekhez a szavakhoz csak felemelkedni, felnövekedni lehet! E tárgy megbeszélésének csak azok számára van értelme, akiknek ebben a növekedési folyamatban van tanácsra szükségük.

Keressétek először Istennek országát

Bizonyára csak kevesen vannak, akik nem tapasztalták életükben azt a különös dolgot, hogy a segítség akkor van a legközelebb, ha a veszély, a szükség a legnagyobb. Lehetséges, hogy Önnek bizonyos dolgokra volt szüksége... és megkapta azokat! Van aki ezt imája meghallgatásának tartotta, más meg vak szerencsének nézte - de mégiscsak úgy volt. Ez minden időkben így volt, s ebből egy teljesen igaz, mélyen filozofikus közmondás eredt: amikor legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség. Itt egy olyan isteni törvény hatásáról van szó, mely az anyag és a szellem minden területét betölti. Ez az isteni törvény oly hatalmas, olyan magasztos és dinamikus, hogy még az istentagadás világában és Istent nem ismerő világban is villámgyorsan bebizonyosodik. Ez a törvény arra tanít, hogy minden lény számára, akit az Istenség bárhol és bárhogyan megalkot a világmindenségben, tökéletes életlehetőség is létezik, a legtágabb értelemben. Mihelyt egy lény tudatosan megtalálja magát a kozmoszban, mihelyt tehát a központi szellemszikra bizonyítja magát benne, e tudat alapján az istenszikrát lánggá kell szítania. És mihelyt testvéreivel együttműködve az isteni szeretetterv tüzét fenn tudja tartani és tovább tudja vinni, gondoskodnak róla (mint lényről). Amire egy bizonyos időpontban a fenntartásához vagy építő feladatának folytatásához szüksége van, az teljes mértékben jelen van, készen áll.

Az istentervben nincsen termelési zűrzavar. Minden mindenkié! Ez törvény, ez a rend! Ha a tanuló feléleszti az ezzel a törvénnyel, ezzel a renddel való újraegyesülést, akkor teljes mértékben birtokába kerül az öröksége. Akkor mérhetetlenül gazdag. A mennyei Atya tudja, hogy a jelöltnek mire van szüksége, bárhol is tartózkodik. Ez nem ígérgetés és mese. A kozmoszban való jelenlétének az a következménye, hogy gondoskodnak Önről. Tehát minden aggodalom értelmetlen.

Az a tény, hogy a földi természetben minden aggódásra és gondoskodásra van kötelezve, észrevéteti a tanulóval, hogy elveszítette a nyomot. Most tehát keresnie kell, ha meg akarja találni az eredeti törvénynek megfelelő életet. Az ösvény egyik előfeltétele ezért: megtalálni a helyes választ arra a kérdésre, hogy „szellemileg mire kell figyelnem, mire hangoljam a keresést? Az anyagon kell-e áttörnöm ehhez az igaz állapothoz, vagy meg kell tanulnom az anyagot a szellemmel legyőzni? Hogyan kaphatom meg örökségemet?”

A Hegyi beszéd itt nagyon világos: Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát: és ezek mind megadatnak néktek. Akkor semmi más nem képez már problémát. Mindazt, amire mindezek ellenére mégis szükség van, a földre irányulók keresik.

„Meg kell-e tagadnom anyagi érdekeimet? Nem kell-e gyermekeimet úgy nevelni, hogy megállják helyüket ebben a társadalomban? Hagynom kell-e Isten vizeit elfolyni Isten földjein?”

Ha ilyen kérdéseket tesz fel, akkor azt bizonyítja, hogy aggódik. A probléma akkor még túl nagy Önnek, s még nincs elég bátorsága. Aki tapasztalt valamit az igazi birodalomból és annak igazságából, az itt már nem kérdez. A földre irányulók keresése és törekvése az ő számára minden érdekességét elveszítette. Belemerül az új életbe: s ettől az órától kezdve megkapja örökségét, melynek jelenlétét, az igaz életet, azelőtt ködösen sejtette.

Szó sincs arról, hogy „minden hidat felégessen maga mögött”, s beleugorjon a bizonytalanba. Inkább mintha egy csónakból átszállna egy óceánjáróra. Arról sincs szó, hogy mások munkáján, idején és pénzén élősködjön.

Elfogadni, majd újra rendelkezésre bocsátani

„Úgy van-e tehát, hogy ha megragadom az igaz életet - Isten birodalmát és az ő igazságát - akkor lesznek barátságos emberek, akik adnak nekem a fölöslegükből, vagy valamelyik rokon fogja létemet anyagilag biztosítani? Más szóval: a pogányok, akik javakat gyűjtöttek, eltartanak-e engem ebben a természetben, s könnyedén besegítenek-e az új birodalomba?”

Ugye érzi, hogy ez nem lehet így? Anyagi birtok nem segíthet belépni az új életbe. S ha belép az új életbe, akkor nincsen senki olyan, akinek az lenne a hivatása, vagy arra lenne ítélve, hogy az Ön lábtörlője legyen.

Ha valaki tényleg szellemi munkát végez ebben a világban mindazoknak a szolgálatára, akik görcsösen ehhez a földhöz ragaszkodnak, akkor ezt a munkát egyetlen fillér nélkül is el lehet kezdeni. Nem kell alapítvány és tőke, a mű mégis halad. Akkor minden oldalról jön ami kell, nem túl sok, de nem is túl kevés. Ez a jelenség is ugyanannak a törvénynek a hatása. Ez a hatás azonban csak akkor jelenik meg, ha a megkapottat átalakítva visszaadja a mások szolgálatára végzett feltétel nélküli munka által, sőt ha annál még többet is ad.

Ha Ön ezt meg akarja érteni, akkor meg kell magát szabadítania minden anyagtól és anyagi gondolkodástól. Amikor Krisztus a fenti idézetet mondja, akkor tanulókhoz beszél a hegyen. Ezek beavatottak! Vagy azt gondolja, hogy polgári értelemben aggódtak az életükért, ételért, italért, ruházatért? Ez nevetséges lenne.

A Szellemi Iskola tanulói, akik fáradságosan haladnak az ösvényen, másra vágynak: az igaz életet kívánják, az igazi szellemi eledelt és a szellemi italt és „a mennyei testtel” való felöltöztetést, ahogyan Pál mondja. Ez az ő aggodalmuk, ez állandó gondolatuk létállapotuk bizonyos időszakában.

És ez az aggodalmaskodás helytelen, ez végzetes, ez az aggódás tesz beteggé; ez dialektikus, ez földi. Egyetlen tanuló sem tudja az ösvényen szellemi állapota miatti aggodalmával a „termetét” megnövelni csak egy arasszal is.

Ha Ön tanuló, akkor csak egyet kell keresnie: Isten birodalmát és az ő igazságát. Ez a keresés nem a kizsákmányolás vagy a kizsákmányoltság új formája: ez a keresés alapozás, megerősítés, építés, kőművesmunka.

Végezze el a munkát!

Ha tanuló, ha tanulónak hivatott, akkor térjen rá arra, hogy létállapotának megfelelően szolgálja az igazi birodalmat és annak igazságát. Egész lényét vesse be ebben a szolgálatban. Ne gondoljon a saját szellemi alakulására, annak minden szükségletével.

Hát nincsenek szükségletek? Valóban vannak. De ne gondoljon rájuk. Ne álljon meg azoknál. Dolgozzon, a még oly erősen érzett hiányosságai ellenére is. Dolgozzon, hiányosságának maró fájdalma ellenére: mert Ön az istenfényben áll a hegyen. Végezze el a munkát! Minden más megjön! Megadatik Önnek - ajándékba kapja!

Mikor? Hol? Hogyan? Ez mellékes. Mint a Szellemi Iskola tanulója, ismeri a megszabadulás ösvényét. Ezt az ismeretet nem azért kapta, hogy a nyugtalanságát és aggodalmait növelje. Ezt az ismeretet kegyelemből kapta, hogy felismerhesse az ember fiát, ha eljön. Tapasztalja tehát Krisztus mondását: „Elég néked az én kegyelmem!”

Ezzel a kegyelemerővel áll Ön a jelenben, a jelen minden nyomorával, fájdalmával és mély sötétségével. Mint Isten gyermekének, ebben a jelenben kell elvégeznie a munkáját. Ebben a jelenben pedig vannak feszültségek, melyek ellenállnak Önnek. Törje össze ezeket a feszültségeket hivatása erejével és a kapott kegyelemmel, még ma! Fogadja el feladatát, és cselekedjen! Ne vitatkozzon és ne spekuláljon a holnapról! Ez a Hegyi beszéd lélegzetelállító tárgyilagossága. Ez Jézus Krisztus hatékonysága.

Ezt a hatást sokan nem tudják megérteni. Noha a hegyre hívják őket, aggódnak a beavatás miatt és az új szellemi táplálék miatt, amelyre szükségük van a saját fejlődésükhöz. Dobják el az énjüket! El vele! El az érvényesülési törekvésükkel! Áldozzák fel magukat a szolgálat oltárán: nem holnap, hanem ma! Ennek a kivitelezéséhez szeretetre van szükség, emberszeretetre, s olyan szívre, mely meg akarja hozni ezt a véráldozatot.

A tanulók, akiket a hegyen figyelmeztetnek, bűnösök magasabb fokon. Vannak akik alantas életük miatt aggodalmaskodnak: mások viszont a magasabb életük miatt. Az egyik élet éppoly kevéssé megszabadító mint a másik. Csak aki az életét el akarja veszíteni Jézusért, az fogja azt megtalálni. Értsék meg a Hegyi beszéd munkáját! Ma! - És építsék testvéreikkel együtt a Birodalom és az ő igazságának alapjait! Legyenek szabad kőművesek!

Mindenkinek mondják, aki megmássza a szellem hegyét: Hagyj fel minden önfejűséggel, ne aggódj életed kibontakozása miatt, szellemi erők és értékek miatt, amelyekre az ösvényen szükséged lesz. Mert itt magáról az életről van szó - a megújulás életéről. Űzz ki minden magasabb önzést és magadért való aggódást a lényedből!

Keresd Isten birodalmát és az ő igazságát! Tégy eleget a szeretet törvényének Krisztus példájára - minden más magától fog jönni, mert egy magától értetődő törvénynek a teljesülése.

IV. Ne paráználkodjatok

„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: ne paráználkodjál. Én pedig azt mondom néktek, hogy ha valaki asszonyra tekint kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.”

(Máté 5:27-28)

A misztikus és ezoterikus embernek, aki úgy véli, hogy a Hegyi beszédnél Krisztus és ösvényen lévő tanulóinak beszélgetését hallgatja, a fenti szavak felületesnek, első pillantásra kijózanítónak és banálisnak tűnnek. Mert el lehet képzelni, hogy a törekvő ember, aki arra nemesedett, hogy a szent hegy világosságában felemelkedjen, legalább a házasságtörés bűnét régen maga mögött hagyta. Hát mégsem kiváló hallgatósághoz intézték a Hegyi beszédet, hanem valami mindennapi, utcai közönséghez? Vagy ezeket a szavakat a régiek csempészték a Hegyi beszédbe valamilyen szándékkal, úgyhogy most idegen hangok csörrennek az igaz életnek e valódi énekében?

Jó lesz ezt közelebbről megvizsgálni. Legelőször is azzal a téves feltevéssel kell felhagynunk, hogy ez a figyelmeztetés csakis az ösvény férfitanulóinak szól. Nekünk világos, hogy a Krisztus itt mindkét nemhez szól - férfiakhoz is, meg nőkhöz is. A tisztátalan, tilos vágyakozás bizonyára nem csak férfira jellemző. Nem látunk különbséget a kívánkozás és a magát tudatosan és akarva kívántatás és az erre való törekvés között. A másik ember vágyakozására számítani megvetendőbb, mint ha az enged a vágyainak. Világosnak kell lennie, hogy itt nem a férfiről vagy a nőről van szó, hanem az emberről, kettős megjelenésében.

Ezek a szavak a férfit és a nőt szembeállítják egymással. Férfit és nőt arra köteleznek, mint a Szellemi Iskola tanulóit is, hogy megtanulják kipuhatolni létük különböző sötét titkait. A tanulónak fel kell fedeznie azt az isteni gondolatot, amely az emberi kétféleség alapja. Ha meg tudja fejteni ezeket a misztériumokat, s ha mint bölcsességet, valamit megtud ezekből az isteni gondolatokból, akkor megtalálhatja és bejárhatja az igazi élethez vezető utat. A régi, eredeti élet az, mely ebben a világban összetört s amely házasságtöréssé vált.

A tanulóknak a szent hegyen elhangzott figyelmeztetéséhez két irányból lehet közeledni. „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: ne kövessetek el házasságtörést”. Minden időkben minden nép és faj, primitív és művelt szabályozta és védte a házassági viszonyokat. Mindig voltak vallási és törvényes előírások, melyek a házasság bizonyos kultúráját védték vagy erre céloztak. A házasságtörést a vallás vagy a törvény szerint akkor fenyegette büntetés, ha világosan a természeti normák megtöréséről lehetett szó. A tömeg embere ismeri ezeket az életszabályokat. Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek, akik ebből a természetből valók.

Önök azonban, akik egy új szellemi ösvényre törekszenek, a fiatalabbakhoz tartoznak, az újakhoz, akiket Krisztusnak kell mélyebb ismeretekhez és más életvalósághoz vezetnie. Meg kell érteniük, hogy az aránylag egyszerű és magától értetődő szabályok, melyek az embernyáj két nemének viszonyát határozzák meg, az Önök számára, a Szellemi Iskola tanulói számára nagy mértékben elégtelenek.

A két nemnek van egy természet szerinti együttműködése, s ezt vallási, humanista és törvényes normák szabályozzák. De az emberi élethullám két nézetének magasabb szintű együttműködése is van. Ez az együttműködés pedig olyan viszonyt hoz létre, amelyet szintén törvény szabályoz, de magasabb törvény. És erről szól a Hegyi beszéd!

Ha pontosan és példásan eleget tesznek az életközösség közönséges emberi, vallási és törvényes szabályainak, akkor ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Hegyi beszéd szabványainak is megfelelnek.

Mert a Hegyi beszéd nem az érzéki embernek szól. Tudják, hogy a természet emberét védelmezik ennek a természetnek a támadó megnyilvánulásaitól. Ezen az állam fáradozik: törvényeket hoz, és konfliktusokat tisztáz. A külső, exoterikus vallás is beleszól ebbe, és ő is szabályokat állít fel.

A szellemi ember számára azonban más a helyzet. Ő egy magasabb természetben részesül, s így más törvény előtt áll, más értelmi-erkölcsi értékmeghatározás előtt találja magát. S ha a régieknek megmondtak is ezt meg azt, az ösvényen lévő tanulónak ki kell emelkednie az Ószövetség időszakából, és egészen másképpen kell megvizsgálnia, mint a természetembernek, hogy mi a kívánság, és mi a házasságtörés, a paráználkodás.

Álljunk meg egy pillanatra!

Azt kérdezzük: Ön teljesen meg van-e elégedve a másikkal, élete társával? Tudatában van-e vagy sem, azt állítjuk: nincsen! Megismerte a másik korlátait, vagy éppen most ismergeti: s így van ez fordítva is, a társával is.

Aztán megjelenik a máshoz való vonzódás, vagy másikhoz való vonzódás, akiben a felfedezett korlátokat félretolja, eleszményiesíti. Ez a vágyakozás a legtöbb esetben talán szűzies és tiszta. A tanulóban ez nagyon személytelen jelenség lehet - és mégis házasságtörés.

Itt figyelmeztet a Hegyi beszéd nyomatékkal: Megállj! „Valaki asszonyra tekint kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.” Még egyszer: ezekhez a szavakhoz ne valami népszerű, érzéki megfontolással közeledjen. Azokhoz szólunk, akik úgy vélik, hogy kiemelkedtek a nyájból.

Az ösvényen minden tanuló ösztönözve érzi magát a Magasabbra, a világosságra, a megszabadulásra, életbeteljesedésre. Nem lehet másképpen, mint hogy lénye összeütközésbe kerül valami mással vagy a másikkal. Ez azért van, mert a más vagy a másik még a közönséges természet színvonalán van. Az én, az önérvényesítés és a természeti törvények más irányba terelik.

Erre a konfliktusra reagálás következik. Durva reakció a természet szerint, vagy megfinomult a szellem szerint: de mindenképpen reagálás, mert az Ön életvalósága szorult helyzetbe került. A reakció felkelti az egyensúly helyreállításának a vágyát. Ez a vágy a hiány kiegészítését akarja, táplálékot keres az éhség csillapítására. Az ember így elindul, hogy megkeresse „a másikat”. Vágyakozása persze „a másikra”, a másra irányul, s így közvetlenül a szívében, a vágy forrásában „házasságtörést” követett el.

Sok olyan tanuló van az ösvényen, aki ezekben a dolgokban becsapja magát. Úgy vehetjük, mindenki tudja, hogy házasságtörő; hogy ezekben a dolgokban mindenki bűnösnek érzi magát, akkor is, ha egyedül él. Mert ezek a szavak kiemelkednek a polgári dolgok fölé. Ezeket olyan tanulókhoz intézik, akik a szent hegyen a mester lábainál ülnek.

Mivel az emberi élethullám két nézetben nyilvánul meg, két nemben, s Isten mindkét csoportot együttműködésre hívja fel, az idők alapjának letételénél a férfit szembeállították a nővel és a nőt a férfivel. Ebben a világban állnak a másikkal. Szándékosan neveztük a másiknak. Mert egyesek nincsenek tudatában a másiknak az ő életükben, vagy ezt a sejtést elhessegetik, az évezredek rettenetes szenvedése miatt. Így áll a férfi szemben a nővel vagy a nőneművel. Így áll a nő szemben a férfivel vagy a hímneművel.

Ha Ön a férfit vagy a nőt mint élettársat bármilyen okból is elutasítja, akár ránemesedett, akár nem, hajlamai akkor is a nőneműre vagy a hímneműre irányulnak, nőies vagy férfias törekvésre, foglalkozásra, viselkedésre, vagy a másik féle lénynek valami más szerkezeti alkotóelemére. Ez minden embernél jól felismerhető - leginkább azoknál, akik ezt hevesen tagadják. Ön házasságban él, van élettársa, vagy még keresi őt. Tehát azzal van összeházasodva, ahhoz csatlakozik, azzal van összeköttetésben, ami az Ön másik pólusa, másik sarka. Bárhogyan is, az ember őslénye bebizonyosodik.

Szembesítjük a valósággal. Ha ösvényen lévő tanuló, ha a mester lábai előtt ül a szent hegyen, akkor Önt nem elégíti ki a valóság. Nem is teheti, mert Ön magasabb, tágabb, tökéletesebb, teljesebb valóságot keres. Ennek következtében „házasságtörő”, szellemileg, erkölcsileg, etikailag, anyag szerint.

A régieknek megmondatott: ne paráználkodjatok. Önnek sem szabad ezt tenni, és érzi, hogy nem is tudja megtenni, hogy élete sok problémájának nincsen megoldása. Ön nem is akarja megtenni, mert jól ismeri az életszentelés fogalmát. Magas, tiszta és nemes életszabályokhoz igazodik.

Szemben áll a másikkal. Össze van kötve vele, össze van szövődve - és mégis házasságtörésről van szó! Az Ön lényében a teljességre irányuló világratörő kívánkozás van, s az Önben égő isteni ősatom ösztönzésére a tökéletes másikat akarja. A létet - vagy a nemlétet, ami ugyanaz. És ez házasságtörés!

Azt mondjuk Önnek: aki a létállapotából nőre néz, hogy megkívánja, férfire néz, hogy megkívánja, a nőneműt vagy a hímneműt nézi, hogy megkívánja, szívében már házasságtörést követett el. Bármilyen néven is nevezi Ön ezt, ezt a felfelé törekvést, ha hevesen és szenvedélyesen tagadja is az emberi nemnek ezt a legmélyebben rejlő magját, a Szellemi Iskola mindezek fölött áll.

A Krisztus, a hegyen, szemtől szemben tanulóival, azt mondja nekik és egyúttal nekünk is: „A régiek és az újak között - a régi idők és a mai idők fiataljai között - elvileg nincsen különbség, legfeljebb gyakorlati különbség.”

A konfliktus

Hogyan kerülhetjük el a fent ecsetelt házasságtörést? Az a tény, hogy a magasabb javakra törekvő tanuló, aki a világosság felé fordul, a világgal emiatt összeütközésbe kerül, az nemde elkerülhetetlen? Hát nem akarja-e ő ezt a házasságtörést?

De Ön nem fogja már akarni, ha meggondolja a szerzett ismereteket, amelyeket Ön elé tártak Isten nevében. Létállapota, a terület, amelyen él, szorosabb és tágabb értelemben is az Ön valósága. Teljes igazság, valóság. Létállapota, legyen bár jó vagy rossz, teljesen megfelel a valóságnak. Házastársa és a többiek Ön körül, akikkel vér szerint össze van kapcsolva, a „másik” Ön körül az a környezet, amelyhez Ön tartozik, vagy ahová Isten terve rendelte. Így van ez mindenkivel, és így van világunkkal is. Ez a világ, ez a szürke, sötét világ az ember világa. Az ember tette ilyenné.

A tömeg és az ösvényen lévő tanuló között pedig az a különbség, hogy a tanuló tudatába jut a létállapotának. Belemered a saját valóságába. Felfedezi, hogy a piszokban fetreng. Látja a korlátozást és a bajt, a rettenetes szenvedést, látja a meghasonlást és a korlátozót a másikban, látja a hiányt. És akkor kialakul a konfliktus. Akkor el akar menni házából, ki a korlátozásból, ki a piszokból. Akkor menekülni akar létállapotától.

A kegyelem jele, ha az ember rájön állapotára. Aki azonban ezt az állapotot erőltetve el akarja hagyni, az házasságtörést követ el. A régiek között is voltak tanulók az ösvényen. Azok a személyiséghasítást gyakorolták. Kimenekültek ebből a hamuszürke világból, a létállapotukból. Ön ezt másképpen látja. Ön az egyikből a másikba menekül, és a másikból az egyikbe. Házasságtörés! Nem fogadja el ezt a játékot. Meg akar szabadulni tőle. Ki akarja gyakorolni magát innen, kirajongani, kiimádkozni, okkult módszerrel kitörni. Házasságtörés!

Az eredmény az, hogy Önt újra meg újra magához vonzza a létállapota. A következő dolgok aztán rosszabbak, mint az előzők. Ha az előzőket az utóbbiakra cserélte, akkor sem jutott tovább egy milliméterrel sem.

Hát el kell fogadni a pillanatnyi életkörülményeket? Igen, barátaim!

Hát nem keserűség ez az élet? Nem hiányzik-e az összhang? Nem látják-e elvetendőnek az életkörülményeket, ha Isten világosságába állítják őket? De igen, barátaim!

Ha valaki felismerte az ösvényt és magát az életet, annak nem kell-e rátérnie erre az ösvényre? De igen, barátaim!

Az ösvény azonban nem azt követeli meg Önöktől, amit Önök akarnak. Ki akarnak menni innen, megszabadulni. Erőszakot akarnak alkalmazni - még teljesen a régi természetből valók. Le akarnak bontani, anélkül hogy építenének. Önök a Káin-emberek, a forradalmárok, akik gyilkolnak és égetnek. Ha tudatában vannak is az újnak, még nincsenek benne az újban.

Forduljanak az életállapotukhoz. Álljanak szembe életkörülményeikkel, életvalóságukkal és különös állapotukkal, fogadják el mindezt. Csak az tudatosult Önökben, hogy változtatni kell, hogy nem tudják elviselni, hogy szellemileg fuldokolnak. Ez kegyelem. De most mit tegyünk? A Hegyi beszéd így folytatja:

„Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól. Mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, sem hogy egész tested a pokolra vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól. Mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, sem hogy az egész tested a pokolra vettessék.” (Máté 5:29-30.)

Ebben találják meg a feleletet a fenti kérdésre: „Mit tegyünk hát?” Létállapotuk tudatában szerkezeti megújulásra, alapvető megfordulásra kell áttérniük. Nem a mást kell hajszolni, hanem saját magából mást csinálni, olyan alaposan, olyan tökéletesen mást, hogy semmi sem maradjon a negatívság körzetében.

Ha a Káin-ember forradalmat akar, akkor magát forradalmasítsa. Ezt pedig megteheti a saját elsüllyedtsége kegyteljes tudatában. Így nem épít légvárakat, hanem saját alapjaival kezdi, mélyre leás saját lénye sötétségébe, kitép minden önzést és érvényesülési törekvést, és bedobja a tűzbe.

Hagyja meghalni magában az önmagát érvényesíteni akaró alantas embert, hogy mint tökéletes szeretetet-szülő közeledjen a Másikhoz.

Ez az abszolút, személytelen, önmagát feláldozó szeretet mindent legyőz. A tanuló tehát a kísérteties életkörülményeket nem negatív megadással fogadja el, nem egyesül velük, de nem is menekül előlük házasságtöréssel, hanem áttör rajtuk a szeretet ostorával, mely felszabadult benne; azzal a szeretettel, mely minden észt, önzést és helytállást felülmúl. Az a szeretet ez, mely a világosság hívására a világosságot betölti.

Így mellőz Ön az útján minden konfliktust, így lesz hatalommal rendelkező ember. Így építi fel az új menny-földet, ha belső indíték alapján gyakorolja az igaz, isteni életvitelt, e világ elvetendő kavargása közepette.

V. Ne ítéljetek

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát a te atyádfia szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből: holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfia szeméből.”

(Máté 7:1-5)

Újra hangsúlyozzuk, hogy a Hegyi beszédet egy keresztény Szellemi Iskola tanulóihoz, a keresztény rejtélyek jelöltjeinek válogatott, szűk köréhez intézték, s ezek számára állították össze.

Ezektől a tanulóktól vonják meg az ítélkezés és kritika jogát. Ebben a tekintetben teljesen illetékteleneknek nyilvánítják őket. Azt ajánlják nekik, hogy teljes mértékben tartózkodjanak az ítélkezéstől és kritikától, hogy elkerüljék a vészes következményeket. Ezt a figyelmeztetést ezennel Önnek is átadjuk, ha a Rózsakereszt Szellemi Iskolája tanulójának akarja magát nevezni; olyan Iskola tanulójának, amely kimondottan a megszenteltetés keresztény iskolája kíván lenni.

Tapasztaltuk, hogy az ítélkezésről és a kritikáról való lemondás az egyetemes filozófia legnehezebben elfogadható és feldolgozható tananyaga. Semmi sem tetszik a nyugati embernek kevésbé, mint a kritika nélküli életmód. Gyakran akadékoskodnak, szókimondóan kritizálnak, beszélnek másokról egy csésze kávé mellett: ítéletük azonnal kéznél van értelmi és szellemi dolgokban. Sőt, az embert ma kritikára nevelik. Az élet egyik tartóoszlopa ez. Mi lenne a demokráciából kritika nélkül? Ha elvennék az embertől a megítélés és kritika jogát, akkor jogfosztottá válna.

Hát nem lenne szabad megítélniük valami tant, amit elébük hoznak? Hogyan reagáljanak akkor az ötletek és szólamok áradatára, mellyel nap mint nap elárasztják a tömeget? Nem kritizálhatják-e egymást és a dolgokat, amelyek kimondottan rosszak? Negatív nyugalommal alá kell-e rendelniük magukat a tekintélyeknek? Ami betolakodik a tudatukba, ami felkelti rokonszenvüket vagy ellenszenvüket, anélkül, hogy tehetnének ellene valamit, mindazt egyszerűen ne vegyék figyelembe?

„Szépnek kell tartanom, ami csúnyaként tolakodik hozzám? Nem vonulhatok-e vissza olyan környezettől, amelyben nem érzem jól magamat? Röviden: természetellenessé kell-e válnom?”

Amikor annak idején Iskolánk tanulóinak a kritika mellőzését ajánlottuk, s ezt a „művel szembeni engedelmesség” fogalmához fűztük, sokan hitték, és később maróan meg is jegyezték: „Maga el akar fojtani minden esetleges kritikát a rózsakereszt munkájával szemben. Mi tanulók fogjuk be a szánkat!”

Tudjuk, hogy itt Önökkel nagy nehézség előtt állunk, és ebben a pontban nem lesz egyszerű helyesen megértenünk egymást. Teljesen megegyezünk abban, hogy a dialektikus világban nem lehet meglenni megítélés és kritika nélkül. Ezek az önvédelem fegyverei, amelyek azonban mindig súlyosan megsebeznek. A világszerte kontár demokrácia egyelőre az egyetlen államforma, amelyet az ember megérdemel. Néha egy kis emberjog jön létre hetekig tartó ülésezés után, esetleg egyetlen szavazatnyi többséggel. A legvészterhesebb ötletek nyűgözik le Önöket szép látszatukkal, s minden ítélőképességükre szükségük van, hogy valamelyest megszabaduljanak ezektől a leplektől. A dialektikus életben az embernek az ítélet és kritika fegyverével kell felszerelkeznie.

Megkérdezzük azonban: Soha sem érzett-e még bánatot és maró lelki fájdalmat, amikor ezt a módszert alkalmazta, vagy amikor Ön lett valami úgynevezett igazságos ítélet vagy kritika áldozata? Egyébként a mi véleményünk szerint igazságos ítélet és kritika nincsen! Soha sem tapasztalta-e, hogy egy lenéző ítélet kimondása Önt testileg károsítja, és a vérét megmérgezi?

A paradicsomi átok

Ha az ember ebből a világból való, akkor szüksége van az ítélet és a kritika fegyvereire. A közönséges, nyers természetember számára nem látunk, nem ismerünk más módszert. Alkalmazása azonban kész nyomor, és sok viszályt és betegséget okoz. Az ítélet és a kritika joga e világ embere számára mintegy paradicsomi átok. Ennek következményeit Ön gyakran a templomba is beviszi, mert gondolatai az előadót zaklatják, s ezek a gondolatok gyakran nem jószándékúak. A paradicsomi átok még a rózsakereszt előtt is üldöz minket!

Ez a dialektikus módszer sok embernek annyira természetévé vált, hogy már nem is képes másképpen viselkedni. A következmény vérpiszkolódás, szívbajok, idegfájdalmak. És ennek a következménye bujtogatás, nyugtalanságkeltés. Senki sem élhet másképpen, mint ahogyan az állapota írja elő neki. Ha tehát az Ön természete is ilyen, akkor az Ön számára nincsen mondanivalónk. Mi azokhoz fordulunk, akik a keresztény misztériumiskolában be akarják járni a beavatás vagyis megszenteltetés ösvényét. És ezekhez, a hegy megmászóihoz intézi a Krisztus a figyelmeztetést.

Mert ezek az emberek akarnak kilépni ezekből a dialektikus módszerekből, hogy ebben a világban legyenek ugyan, de már ne legyenek ebből valók. Hogy szándékukat siker koronázza, elveszik tőlük az ítélkezés és a kritika jogát. Tudatosan, alulról fel kell oldozniuk magukat a paradicsomi átok egy része alól. Ezt az abszolút szükséges követelményt bonyolult gondolatmenetek nélkül is be lehet bizonyítani:

Miért nézed a szálkát a te atyádfia szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?

A gnosztikus tudományban ismeretes, és Ön is megvizsgálhatja és megállapíthatja, hogy az anyagtestet egy aurikus szféra veszi körül. Ezt vágytestnek vagy lélegzőtérnek is nevezzük. Ez nem csak egy sugártér, amelyet az ember szervezete által felvett vagy eltaszított erők töltenek ki, hanem emellett világosan felismerhető anatómiai szövetszerkezete is van. A testalkathoz tartozik.

Az aurikus szféra fajtája, állapota és rezgése természetesen nagyon egyéni. Mindenkinél más és más. Aurikus szféránkon keresztül nézünk, rajta át figyeljük meg környezetünket. Érzékszerveink ezen keresztül érzékelnek, ez vesz körül minket, s ezzel vagyunk szoros kapcsolatban. Az emberek érzékszervi érzékelése ezért teljesen különböző.

Az elsüllyedt emberiség a bukott természetrendhez tartozik. Súlyosan sérült állapotában az eredeti emberség karikatúrájává lett, úgy, hogy dialektikus testiségével senki sem érzékelhet már tisztán és tárgyilagosan. Az aurikus szféra, mint egy bepárásodott tükör, megsérült, és képtelen a helyes ítéletre.

Ön tehát egy nagy tévedésben él. Valójában semmi sincs úgy, ahogyan érzékeli. Minden idők gnosztikusai mellett neves filozófusok is felhívták a figyelmet erre, anélkül azonban, hogy ennek a józan, egyszerű, szerkezeti okait is megmutatták volna. Az Ön testalakja nem tökéletes. A tévedések, az érzéki csalódások világában él.

Nem érzi Ön, mint a Rózsakereszt tanulója, hogy ezzel a roskatag szervezettel nincs joga ítélkezni? Hogy szerkezeti hiányossága alapján legfeljebb találgathat és kísérletezhet? Csak találgat, hogy ítéletének és tetteinek milyen következményei lehetnek. Fel kell ismernie, hogy a szálka, amelyet esetleg a másik szemében lát, minden valószínűség szerint az Ön szemében lévő cöveknek az árnyéka.

Mert a dolgokat a saját aurája színeiben látja. És ami a saját szférájában semmire se jó, azt látja ez előtt a háttér előtt a másikban. Csaknem mindig az a helyzet, hogy a másikat azzal vádolja, ami a saját lényében rejlik.

Ezek a dolgok olyan logikusnak, egyszerűnek és józannak látszanak, hogy igazán nem kellene beszélni róluk. Ez az igazság, ez a bölcsesség mindig megvolt a néphitben, mely közmondásokban őrizte meg: Amilyen a mosdó, olyan a törülköző; Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű; Egyik szamár nevezi a másikat fülesnek.

A spekuláló cselekvés

Ha Ön a Szellemi Iskolát akarja szolgálni, akkor nem mehet a világhoz és az emberekhez a természetes, dialektikus kritikaképességével. Az istenrendből való kizuhanásnál Ön nem csak a szellem és a lélek magasabb képességeit veszítette el, hanem az eredeti testalak tulajdonságait is, egészen az elemi alkotóelemekig. Nagyra becsült érzékszervei, melyekre oly büszke, legfeljebb csápok, tapogatószervek. Ön nem észlel, hanem találgat és tapogatódzik! És létállapotától függően azt állítja, hogy bizonyára így vagy úgy van. Számítgatva, spekulálva cselekszik. Ez az Ön nagyra becsült kritizálási és ítélkezési joga!

A Szellemi Iskola viszont kijelenti, hogy Ön ezzel a tulajdonsággal a magasabb életben semmire sem megy, hogy az érzékszervi érzékelésnek ezt a formáját és a helytelen elképzelésekből eredő érzékszervi reakciót fel kell adnia.

Minden ember a saját képzeletvilágában él, s innen ítéli meg a környezetét. Ezzel elérte a teljes elválasztottság állapotát. Teljesen én-állapotban, egy én-világban él. Egyáltalán nem normális. Ezért van az ötletek sokasága, mely elönti az embereket. Ezért vannak állandóan más véleményen. Ebből ered a nagy meghasonlás, a határtalan önzés, az önérvényesítés, számtalan keserves következményével. Érzi-e, hogy ebben rejlik léte minden nyomorának az oka?

Az ítélet egy határozat, határozott gondolatkép, mely mindig reakciót kelt elkövetője környezetében és őbenne is. Mindenkit mindig ugyanazzal a mértékkel mérnek, amellyel ő maga is mér. Azért oly rettenetes itt a helyzet. Amit az egyik felépít, azt a másik lerombolja. Ahol az egyik jót akar, ott a másik rosszat gyanít.

Ha tehát a Szellemi Iskola azt tanácsolja Önnek, hogy mondjon le úgynevezett kritizálási és ítélkezési jogáról, akkor nem az Iskola munkásai dolgán szándékozik könnyíteni, hanem Önt akarja egy komoly betegségből kigyógyítani. Önt a saját ellentmondásától kell megszabadítani, egy olyan komoly elmezavartól, melyet alig tartana lehetségesnek. Ha ez a probléma most világossá vált - ahogyan reméljük is -, akkor meg kell értenie, hogy a továbbiakban mit vár el a Szellemi Iskola Öntől.

Képmutató - ez azt jelenti, hogy nem tökéletes, hiányos, szinte másolat s ezért igaztalan ember, nem pedig azt, hogy primitív alak -, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből! És akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből.

Ha ezt meg akarja érteni, akkor gondoskodjon arról, hogy ne essen azonnal egy másik tévedésbe. Sokan fogják állítani, hogy a saját szemük gerendájának eltávolításán szorgoskodnak, vagy ebben már sikerük is volt. De meg kell értenie, hogy itt az aurikus tér megtisztításáról, az eredeti testalak újrafelépítéséről, a földi tabernákulum lebontásáról van szó, ahogyan Pál mondja. A tanulót itt is a keresztény Szellemi Iskola beavatási, azaz megszentelő misztériuma elé állítják.

Ne ítéljetek

Helyénvaló a kérdés, hogyan kell viselkednie a tanulónak a dialektikus kritikaképességtől való elbúcsúzás és a személyiségcsere következtében megjelenő Újnak a teljes kibontakozása között. Mert ebben az átmeneti időben is cselekedni és dönteni kell valami mellett vagy valami ellen. Fel kell ismerni a barátot és az ellenséget.

Ebben az időszakban azon normák szerint kell élnie, amelyek Önnek a legszentebbek, amelyeknek legmélyebb alapjai az Ön élő szívében vannak, s az Ön tudatában sziporkázva élnek. Ami ebben nincsen benne, az csak találgatás, spekulálás. Ezekből az életnormákból kiindulva kell végeznie a feladatát, a munkáját, legjobb tudása szerint, mialatt arra törekszik, hogy a minőséget napról napra javítsa és nemesítse. A kritika és ítélet vihara fog Önre törni - általában így reagál a világ. De Ön nem ítél. Ön csak ad, legmélyebb lényéből, legszentebb meggyőződése szerint, s állandóan megkísérli megfigyelni, hogy mi ösztönzi a másikat, mi a szándéka, mit akar.

Ha az Ön útja, felfogása, törekvése, kívánsága ellenállásba ütközik valakinél a környezetében, például barátjánál, kollégájánál vagy otthon, akkor azonnal figyelembe kell vennie saját szervi hiányosságát, szerkezeti tökéletlenségét, és kérve, önmagát vizsgálva el kell gondolkoznia. Egészen bizonyos, hogy így tisztázódik a helyzet, anélkül, hogy szent életnormáin erőszakot kellene tennie.

Akkor valami csodásat tapasztal, mely mégis oly egyszerű és magától értetődő. A következő találkozásnál megmutatkozik, hogy a nehézségek eltűntek. Mert barátja, lakótársa is megvizsgálta magát, s szellemi módszerrel elgondolkozott. Ennek következtében a kezdetben ellenfelek ugyanarra a következtetésre jutottak. Az én állapotán és az én világának állapotán áttörtek. Aki pedig ezen az úton fáradozik, az azt tapasztalja, hogy így az érzés, ítélés és cselekvés közössége született, mégpedig egymástól függetlenül, vak engedelmesség nélkül: a szent demokrácia.

A csoda

Ha megmászta a templomhegyet, és a Szellemi Iskola tanulóihoz tartozónak tartja magát, akkor azt ajánljuk, közeledjen embertársaihoz kritika nélkül: legszentebb meggyőződése pozitívságával találkozzon velük, melynek alapjai az Ön szívében vannak. Senkire se erőltesse rá az akaratát, hanem élete példájával mutassa meg a szándékát és hogy kicsoda Ön - és megfigyeléseit személytelenül tegye.

Akkor megéli a csodát. Akkor felismeri az Újszövetség testvéreit, és azok is felismerik Önt. Nem lesz többé nézeteltérés. Ettől a naptól kezdve az igazi szellemi közösség világában él. Csak akkor lesz joguk támogatni egymást az ösvényen, és szeretettel másoknak segíteni, ha azok kérik ezt a segítséget. Az ösvény minden tanulójának világosan fel kell ismernie, hogy senkit sem erőltethet olyan szellemi állapotra vagy cselekedetre, mely nem egyezik meg az illető létállapotával. Az ösvényen lévő tanulónak tudnia kell, hogy újra meg újra megakad rajta valaki, összeütközik olyan emberekkel, akik létállapotuk szerint alatta állnak, de olyanokkal is, akik fölötte állnak. Így keletkezik mindkét oldalon újra meg újra a megértés hiánya. És ezért lobban fel olyan gyakran a Hegyi beszéd követelményeit még meg nem értő tanulók között a kritika tüze, mely mély sebeket ejt.

Tanuljuk meg Jézus Krisztustól, hogy van másik út, rövidebb út. Ezekben a dolgokban is ebben a világban, de nem ebből a világból valóknak kell lennünk.

VI. Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek

„Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és nektek fordulván meg ne szaggassanak titeket.”

(Máté 7:6)

A világosság szolgálatában dolgozóknak ez nagyon fontos. Aki Krisztusnak a világ és az emberiség szolgálatában végzett nagy művében valami kisebb vagy nagyobb feladatot akar elvégezni, annak figyelembe kell vennie ezt az előírást. Ezt azoknak a tanulóknak mondják, akik arra nemesedtek, hogy hallhassák a szent hegyen mondott beszédet.

Persze itt Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzőjének jelszavára is gondolunk: „Ne dobjátok gyöngyeiteket a disznók elé, és ne adjatok rózsákat a szamaraknak”. Ez nyilván ugyanabból a gondolatból ered, mint a Hegyi beszéd, s a bennük rejlő tanácsot különösen és nagy nyomatékkal a rózsakereszt tanulóinak adják.

Mit értenek itt kutyákon, disznókon és szamarakon? Melyik oldalról fenyeget itt veszély? Hogyan kell a tanulónak dolgoznia és fellépnie, hogy elkerülje ezt a veszélyt? Megkísérelünk válaszolni ezekre a kérdésekre.

A kutya minden mitológiában és rejtélyben mindig a dialektikus, tehát a földi, kaotikus, spekuláló és kísérletező emberi akarat jelképe. Gyakran ábrázolják ezzel a kutyajelképpel azokat a teljesen haszontalan fáradozásokat is, amelyekkel ezt az akaratot akarják szentté tenni, hogy megfeleljen az isteni akaratnak.

Gondoljanak például Bundahisj-ra. A kutyát ott egy feláldozott bárány húsával etetik. Az indiai gondolatvilágban a kutyát az előbb mondott oknál fogva Shivával hozzák kapcsolatba, az isteni akarattal, mely belesugárzik az alantas embervilág természetébe.

Még világosabb és ismerősebb lesz ez a jelkép, ha figyelmüket Cerberusra, a Hádész háromfejű őrére irányítják. Cerberusnak néhány leírás szerint ötven feje van, sárkányfarka, száz kígyó a sörénye, lélegzete és nyála pedig mérgező. Ez nagyon is világos jelképe az emberi akaratnak, mely dúl, gyilkol és feléget.

Ugatásától megremeg a pokol, s amikor láncaitól megszabadul, még a fúriák sem bírnak vele. A megkötött lelkeket megakadályozza pokoli helyük elhagyásában, s akik meg akarják téveszteni vagy meg akarják szelídíteni, azoknak mézből és mákból álló eledellel kell őt elaltatniuk.

Valóban megfogni csak a Merkúr-bottal lehet: ez a beavatás ösvénye, de itt is a legnagyobb elővigyázatra van szükség. Azt mesélik, hogy Herkules, az istenek nagy fia, a szeretetteljesen az emberekért dolgozó, amikor Cerberust foglyul ejtette önmagában, az annyira megharapta s nyála annyira megfertőzte, hogy Herkules egy darabig őrült volt.

Ha megértjük a kutyajelkép ötletét, akkor kitűnik, hogy a disznójelképnek az ember alantas vágylényével kell összefüggnie. Az ember egész érzéki életével van kapcsolatban, mely a földre és a földire irányul, mindent földi fogalmakkal és értékekkel hoz kapcsolatba, s minden szentet, nem ebből a világból valót lehúz, és a földiben tart fogva. A disznó az élő én-tudat egy részének undorító képe, mely vágyai ösztönzésére, megkérgesedett piszokkal borítva, a koszban turkálva tör alávaló céljaira. Az a disznó ez, amelyből valószínűleg mindenkiben van valami.

Már az Egyiptomi Halottaskönyv is óva int a disznótól.

A velünk együtt elsüllyedt állatvilágban pedig, mely találó képek formájában tárja az emberiség tudata elé mindazt az alávalót, ami az embervilágban található, szintén ott van a disznó, hogy az embert állandóan alantas érzelemlényére emlékeztesse.

Így ősidőktől fogva a mai napig is vannak olyan népek, melyek utálják a disznót, és semmi áron sem ennének a húsából.

A zsidó előírások is tiltják a disznóhús evését. Az ősidők papjai, akik még beavatottak voltak, tudták, hogy a disznóhús különösen mérgező anyagokat tartalmaz, amelyek közvetlenül hatnak az érzelmi élet különböző megnyilatkozásaira. Ezért hívták a disznót „minden igazság ellenségének”.

Feketemágus körökben a gyilkosságra kiválasztott embereket kizárólag disznóhússal etették. Ha ezt elég sokáig tették, akkor ezek a szerencsétlenek elvesztették minden igazságérzetüket, s sötét céljukhoz minden koszon és piszkon áttúrták magukat.

Egyébként minden húsfélében vannak mérgező alkotóelemek, amelyek nem csak az anyagtestre hatnak, hanem mindenekelőtt a gondolat és az erkölcs lényegét terelik bizonyos irányba. Megérné a fáradságot, ha ezeket a jelenségeket alaposan tanulmányoznák. Ebben az összefüggésben megemlítjük, hogy az angolok imádják a birkahúst. Ennek mérgei véleményünk szerint rá is nyomták pecsétjüket az angol népre.

Figyelmüket végül a szamárra kell terelnünk, a makacs természet jelképére, amin csak a magasabb szellemerő uralkodhat. Ezért lovagol Jézus szamáron a földi természet Jeruzsálemébe, s kényszeríti a szürke tömeget, hogy úgy üdvözöljék: Hozsánna! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!

Ez azonban nem győzelem! Ez húsa és vére feláldozásának előjátéka: mert ugyanazok a hozsánna-kiabálók, ugyanazok a misztikus rajongók és a világosságért törekvők kiabálták másnap, hogy „feszítsd meg!” Az alantas, az elnyomott, a megkötözött és ösztöntől hajszolt természet mindaddig ura és királya ellen fordul, míg bele nem pusztul a saját viselkedésébe.

S amikor ezek a halálsikoltások belehasítanak a világéterbe, akkor ott van a Megfeszített, aki a lényét, vérét, mérhetetlen szeretettel már korszakokkal ezelőtt összekötötte a haldoklóval, hogy ebben a szükségben segíthessen és menthessen. Így győzi le a szamarat a kereszt átka!

Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván meg ne szaggassanak titeket.

Itt azt tanácsolják a tanulónak, hogy minden munkájánál számoljon a sátáni emberi akarattal, az ördögi vágytermészettel és a nagyon is kiegyenlítetlen emberi cselekvéstudattal. A szőlőskert munkásának tehát komolyan számolnia kell a háromszoros emberi templom, a főszentély, a szívszentély és a medenceszentély meggyalázottságával. A fej az emberi akarat fókusza, a szív a vágyakozás fókusza, a medence pedig a cselekvőerők fókusza.

Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek. Ez a tanács a főszentély tevékenységeire vonatkozik.

Ne dobjátok gyöngyeiteket a disznók elé. A figyelmet ez a szívszentély hatásaira tereli.

Sem rózsákkal ne etessétek a szamarakat - ami a medenceszentélyben lévő cselekvési központra vonatkozik.

Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek

Ez a mondat eredetileg így hangzott: „Ne adjátok a koszorút az ebeknek”. A szent koszorú (dicsfény) a tanuló feje körül a beavatás jelképe, az Istenrenddel való kapcsolat jelképe. Mihelyt egy tanulónak megvan ez a koszorúja, mihelyst tehát megvalósított magában valamit az isteniből, és élő részt kap a Krisztus-hierarchiából, vagyis a Krisztus lényének élő része lett, azonnal megvan a képessége is, hogy ezt a koszorút, ezt a szentet, létállapotának megfelelően másokra is átruházza. Mint beavatott, másokat is beavathat. Az isteni kegyelem, az isteni adomány a végtelenségig osztható. Ez nem a modern rózsakereszt új ötlete, hanem ez a lehetőség mindig is ismeretes volt, s azonkívül szigorúan megfelel az evangéliumoknak.

Gondoljunk például Márk evangéliumára. Ott azt mondják a Krisztusban kiemelkedettekről: „Az én nevemben ördögöket űznek, új nyelveken szólanak és kígyókat űznek el; betegekre vetik kezeiket, és azok meggyógyulnak”.

De gondolhatunk Bakström okiratára is, amely szerint az szentelt Szerzet minden tagjának, a láthatatlan egyház minden tagjának joga és kötelessége volt az Istennel kötött igaz szövetség koszorúját a ránemesedettekre átruházni.

Ezzel hatalmas felelősséget hárítottak a láthatatlan egyház minden tagjára. Demokratikusabban és egyetemesebben nem is lehetett volna. Ha Ön birtokol valamit az igaz világosságból, akkor joga és lehetősége, de egyben kötelessége is ezt másokra átruházni. Mihelyt a szent koszorú, a töviskoszorú a tanuló fején nyugszik, hatalmas lesz ő, Krisztus kegyelme örököseinek egyike. Ezt pedig ellenszolgáltatás nélkül kapta - és ingyen is adja tovább!

Mihelyt pedig adott, tanítványa nem az alacsonyrangú, hanem egyenlő, a testvérek egyike. Azért mondja Krisztus: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak, hanem barátaimnak”. És akkor beszél a tanulóknak, akik megkapták a szent koszorút. Ugye megérti, milyen végtelenül veszélyes lenne a szentet, a szent koszorút az ebeknek adni? Azoknak adni, akik még a régi akarattal dúlnak?

Kívánja Ön az élet koronáját? Vegye tudomásul, hogy létezik egy nagy, megdicsőült sereg, mely csak arra vár, hogy ezt az arany Ureust vagy Nagát az Ön halántékaira nyomhassa. Van ebből elég minden ember számára: a világosság kegyelme a végtelenségig és örökké osztható. Először azonban ki kell űznie a szentségtelen és zabolátlan akaratot a fej templomából - mert a szentet nem adják az ebeknek.

Ne hányjátok gyöngyeiteket a disznók elé

A rejtélyek nyelvén a gyöngy az Istennel való közösséget jelenti. A koszorú az Istenhez való felemeltetés jelképe, a gyöngy pedig az Istennel való kapcsolaté, az isteni világossággal való állandó érintkezésé. Ez a tökéletesség szeretetlélegzete, melyet tudatosan lehet tapasztalni és megválaszolni a szívszentélyben, ahol ez az isteni lélegzet mint az élet pránája behatol rendszerünkbe, és közli magát a lelkünkkel.

A gyöngy a hétszeres lélekminőséget jelképezi, mely az igazi kereszténynek birtoka lesz. Ezért mondja a Jelenések könyve az új Jeruzsálemről: „A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy: minden egyes kapu egy-egy gyöngy”.

Az élet koszorújáról mondottak a lélek tizenkét gyöngyére is érvényesek. Az a tanuló, akinek megvannak, az elajándékozhat belőlük, anélkül, hogy birtoka csökkenne. Krisztusban megkezdheti a szív megújítását.

Kívánja ezt a szent gyöngysort? A segítők egész serege áll készen, hogy az Ön nyaka köré fonja, ahogyan az Énekek éneke mondja. Mindenki számára van egy ilyen gyöngysor. A világosság kegyelme a végtelenségig és örökké osztható. Először azonban tökéletesen meg kell tisztítania a szív templomát minden földhözkötött és spekuláló érzéstől és vágyakozástól, mert a gyöngyöket nem ajándékozzák a disznóknak. Az elveszett fiúnak, aki a disznók moslékát ette, fel kellett kelnie és el kellett határoznia, hogy „felkelvén elmegyek az én atyámhoz”!

Ne adjatok rózsákat a szamaraknak

A rózsa a megvalósulás, az alkotás, a Jézus Krisztusban szentelt cselekedet jelképe. Ahogyan a fehér rózsa az Isteni, a tökéletes, mely mindent magában foglal, úgy a narancssárga rózsa az isteni mágia. Az isteni mágia, mely betör az időbe, leszáll az emberhez, az igazi keresőhöz, a kétségbeesett lélekhez, mely fájdalomkiáltással felébredt ebben a pokoli örvényben. Meg akarja könnyíteni ennek a szerencsétlennek és mégis megáldottnak az útját szeretettel, segítséggel, vigasszal és tettel, s a boldogság e rózsáját, a jóság, igazság és igazságosság narancsvörös rózsáját mindenkinek át akarja nyújtani, aki kéri.

Van egy Szerzet ezen a világon, és volt egy Szerzet ezen a világon, még mielőtt Ön elkezdett beszélni egyházról és eonokról, mielőtt az ember agyában feléledt volna az emberbarátságnak egy szikrája is. Ez a Szerzet leszállt hozzánk Jézus, az Úr szolgálatában, a Krisztus szolgálatában, aki tegnap és ma ugyanaz, hogy lehetővé tegye számunkra az ösvényt. Sohasem hervadó szépségű rózsáik mennyisége tengernyi. Jut belőlük mindenkinek, Önnek is, de cselekedet-tudatában először meg kell ölnie a szamarat, a makacsot.

Jézus Krisztus legyőzte azt. A szamáron és annak vemhén vonult be a természet Jeruzsálemébe, s Ön arra kényszerült, hogy hozsánnát kiabáljon neki. Ön pedig széttörte őt magában, és keresztre feszítette. Ezért ez az Isteni Hatalmas az Ön vérében össze van kötve Önnel. Nem képes megválni tőle: ez az Ön átka és kegyelme.

Átka, mert a vérében, testileg és érezhetően tapasztalja a poklot, ha elutasítja őt. Kegyelme, mert a szent Rózsakereszt Szerzete az Ön vérében a boldogság és elérés rózsáit akarja az ösvényére szórni, hogy megkaphassa a tizenkétszeres gyöngysort és az élet koronáját.

Vegye azonban figyelembe: a megvilágosultaknak egyike sem adja azt, ami szent, az ebeknek, nem hány gyöngyöket a disznók elé, és nem ajándékozza meg a szamarat rózsákkal! Mert sok olyan testvér, aki a szent hegyre nemesedett, tapasztalta kárára és szégyenére, hogy ennek a törvénynek az áthágása nagyon megbosszulja magát. Az ebek, a disznók és a szamarak eltapossák a szentet, a gyöngyöket és a rózsákat, és szétszaggatják az Úr hivatottait, ha kegyes szeretetüket azok a méltatlanokra irányítják és alkalmazzák.

Ha a koszorút méltatlannak adják, ha a gyöngysort olyan ember lelke kapja, aki ezt a világot nem akarja feladni, akkor egy kikényszerített, igaztalan kapcsolat keletkezik. A Szerzet akkor a szent adományt olyanra fecsérelné, aki nem érdemli meg, s aki így ezáltal megkötődik. A méltatlan akkor a megszállottság állapotába kerül, beárnyékolódik, s úgy reagál, mint egy őrült.

A szent koszorút ezért csak olyan tanulónak ajándékozzák, aki véghezvitte az én elölését. Az életnek e koronája lesöpri az arcról a fátyolt, és megnyitja a nyúltagy kapuját. Ennek következtében a jelölt nyaka köré lehet fonni a tizenkétszeres gyöngysort, s Isten szeretete Napként kel fel előtte.

Ebben a ragyogó világosságban, felemelt kezükben a rózsával mennek ki a dicsőségben megszületett testvérek ebbe a sötét világba, hogy szolgáljanak. És követik a tanácsot, hogy:

ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek,

ne vessetek gyöngyöket a disznók elé,

és ne adjatok rózsákat a szamaraknak.

VII. A mennyei ember áldozata

„És emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett koponya helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak, ahol megfeszíték őt, és ő vele más kettőt, egyfelől és másfelől, középen pedig Jézust. Pilátus pedig címet is íra, és feltevé a keresztfára. Ez vala pedig az írás: A Názáreti Jézus, a zsidók királya.”

(János 19:17-19)

Mit jelent a kereszt az olyan ember számára, aki a rózsa és a kereszt ösvényén akar járni? Ha feltesszük ezt a kérdést az embereknek, ugyanazt felelnék-e mind? Tanúskodnának-e tiszta, világos, belül átélt belátásról? Van okunk ebben komolyan kételkedni. Jézus Krisztus gyakran feltette ezt a kérdést tanítványainak, akiknek feleletéből kitűnik, hogy belátásuk hiányos és eltér egymástól. Ha az embernek nehézségei támadnak, gyakran így sóhajt: micsoda keresztet kell nekem hordoznom! Az önsajnálat bőségesen hagyja a könnyeket omlani. Ha az én szenvedélyét valami fékezi, akkor ezt a tapasztalatot gyakran képzelik keresztútnak.

Mások kitárják karjaikat, s azt mondják: Nézzétek, én vagyok a kereszt, s ezt a keresztet le fogom győzni. Megvan a hatalmam erre, mert hát nincsen-e bennem hét lehetőség, hét erőközpont, a hét belső elválasztású mirigy! Íme, hét rózsaként fonom őket a kereszt szíve köré, és hagyom kivirulni őket; és illatozni fognak, mint valami pompás nárdus: így ünneplem majd feltámadásomat. Testvéreim, cselekedjetek úgy mint én, akkor kivirulnak a rózsák a kereszten!” Olyanok is vannak, akik azt magyarázzák nekünk, hogy Jézus Krisztus a világért és emberiségért hozott véráldozatával megtisztította és szentté tette kozmoszunk egész területét, s hogy e megmentő mű alapján ráléphetünk az ösvényre, mely felfelé vezet. Ez a nézet hasonlít hagyományosan vallásos testvéreink nézetéhez, akik erősen hisznek abban, hogy Jézus Krisztus minden bűnünktől megváltott minket; hogy örök boldogságot szervezett meg nekünk, s hogy teljesen rábízhatjuk magunkat szerető szívére. Hagyományos hitű testvéreink erősen bíznak az egyházban és a Bibliában, ezoterikus testvéreink pedig a Szellemi Iskolában, az érzékelőközpontokban és a hormonokat termelő szervekben.

Az ember a keresztet számtalan módon teszi magáévá - hol romantikusan, hol jelképesen, hol meg ezoterikusan és realisztikusan. Az évek folyamán hajlamaink szerint kapcsolatot keresünk bizonyos nézetekkel, hogy azzal bódítsuk magunkat. Így telik az életünk, hogy úgy végződjön, ahogyan kezdődött.

A kérdés tehát, hogy mit jelent Jézus Krisztus keresztje a rózsakereszt tanulójának, korántsem értelmetlen.

Az ötletek tömkelegében, a keresztre feszítési történet magyarázatainak zavart keltő sokaságában találni kell valami lényegeset, fontosat. Lennie kell valami alapgondolatnak, valami örökké biztosnak. Mire jó nekünk a gyönyörködtető, a misztikus vagy a romantikus nézet és a spekulálás? Mindez legfeljebb rövid időre tud kielégíteni. Csak javaslatot tesz és hangulatot kelt - ez minden.

Egy tanácstalan és tajtékzó világban másra van szükség. Önnek nem kell vallásos hangulattal kábítgatnia magát. Ez a kultúrával való visszaélés. Ez a kívül fehérre meszelt sír, belül tele hazugsággal és penésszel.

A tanulónak a valóságot kell megragadnia és naponta átélnie. Akkor kivonja magát minden hangulat és spekulálás befolyása alól, és az üdvtények válnak élete középpontjaivá. Akkor szó sincs misztikus csúcspontokról, melyekhez meditálva felemelkedik. Érti hogy miről van szó?

A Bibliához folyamodik, hogy utánanézzen, mi is a helyzet Nagypéntekkel és a golgotai eseménnyel. Ön ekkor nem a saját lényéből tanúskodik, nem a saját szíve vérét hagyja beszélni, hanem a Bibliát olvassa ezoterikus nagyítóval. Tehát el akarja lopni az Egyetemes Tan titkát. Így magát is becsapja, meg másokat is. Ha megkérdezik, mit jelent Önnek Jézus keresztje, akkor felelete világosan megmutatja, hogy belső birtokról tanúskodik-e és beszél-e, vagy a Biblia elbeszéléseiből kivonatolt ötleteket szajkózza.

Csak azok értik meg egymást, mint a nagy Szerzet tagjai, akiknek megvan a belső kincsük; azok ismerik fel egymást a nagy Szerzet részeiként, mely nem ebből a világból való. A Nagypénteket mindennapi tájékozódásnak élik át, s a Golgota-eseményt belső folyamatnak tapasztalják. Erről a folyamatról akarunk beszélni Önnek, hogy rádöbbenjen saját magára, nem pedig hogy ötleteinek sokaságát szaporítsuk - mert ez nem segítene Önnek.

Életünkben megtörténhet, hogy valakinek egy kijelentése olyan benyomást kelt bennünk, mintha tudatunk előtt ajtót tárnának fel, és hirtelen világosan látunk. Magyarázatainknak is ez a szándékuk. Aki azonban azt gondolja, hogy ez megint csak egy ötlet, egy másik vélemény, annak azt tanácsoljuk: szabaduljon meg ezektől a magyarázatoktól, mert nincsen haszna belőlük. Csak terhére lesznek.

A kereszten felírás volt: „Jézus, a Názáreti, a zsidók királya”. Mit jelent ez? Talán azt gondolja: ez a történelmi alak, Jézus Krisztus, aki leszállt az idő világába az emberiség üdvözítésére. De Jézus, a Názáreti, határozottan nem a történelmi Krisztus-alak. Az evangéliumok nem történelmi hírek, és a Biblia nem vallásos történelemkönyv, hanem olyan folyamatokat és módszereket ecsetel, amelyek a Jézus-erőnek az emberbe való belépését teszik lehetővé. Ha Ön az evangéliumokat így érti, akkor azok nagyon megszabadítóak lehetnek.

A „Jézus, a Názáreti” jelölés a figyelmet határozottan az egyetemes Krisztus-tudatnak egy megmentő, üdvözítő sugarára irányítja, melynek be kell térnie Önbe. Ezért beszél a felirat a zsidók királyáról. A teljes felirat tehát ezt jelenti: „a királyi oroszlán üdvözítő, megmentő nézete”.

Az evangélium nem annak a magyarázatával bajlódik, hogyan halt meg a történelmi Jézus Krisztus, hanem azt akarja közölni, hogyan áramolhat be Önbe valami az egyetemes Krisztus-lényből az Ön örök üdvösségére. Meg kell értenie, hogy nem szükséges misztikusan elmélyülnie egy kétezer éves drámában, hanem intelligensen, világosan tudatossá kell tennie magának ezeket az üdvtényeket, és fel kell készülnie egy Nagypéntekre. A jelenre kell irányulnia. Hagyja csak a tömeget értelmetlenül a múltba bámulni. Önnek a jelent kell akarnia, a „Most”-ot!

Ha a tanuló járja a Krisztus-rejtélyek útját, akkor eljön az a pillanat, amikor dialektikus személyisége mellett mikrokozmikus életterében kibontakozik a valódi, mennyei személyiség. Ez az ő lélegzőterében a Jézus-hatás kezdete, Jézus születése.

Ez először még tehetetlen gyerek, pólyába van göngyölve, és a fekete ellenség az életére tör. Ha a tanulónak azonban sikerül minden veszélyt elhárítania, akkor közeleg az a pillanat, amikor beteljesednek a szavak: És emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett koponya helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak.

Jézus, a Názáreti, a mennyei, az Isten által eredetileg tervezett ember, a hierarchikus életfának egy ága, az Isai kivágott fájának törzsökéből újonnan nőtt vesszőszál közeledik az istentelen dialektikus személyiség lélegzőteréből, akinek aztán a fogságába ejteti magát - a főszentélynél kezdve, a koponya helyén.

Ahol megfeszíték őt, és ő vele más kettőt, egyfelől és másfelől, középen pedig Jézust.

Hogy felfoghassa ennek a háromszoros keresztre feszítésnek az értelmét és célját, ahhoz meg kell Önt világosítania az Egyetemes Tannak, mely kapcsolatban áll az Ön emlékezetével.

Amikor az ember az ősidőkben megszegte az isteni törvényeket, s ezáltal megszakította a kapcsolatot az Istenrenddel, akkor - mintegy rettenetes robbanás folytán - elveszítette háromszoros mennyei alakját. Az istentermészetben nem burjánozhat a bűnös, a beteg, az ellentermészet, mint valami rákos daganat. Az életfa rendjét nem lehet ellentétekkel megzavarni. Minden, ami nem világosság, ami vétkezik a világosság törvényei ellen, az szétporlad, a világosságtörvény azonnal és teljesen feloszlatja. Az istenrend világa ezzel tökéletesen megvédi magát, s ami ennek a világnak nem felel meg, az meteorként, tüzes lángként zuhan ki belőle.

Amikor ez a baj érte az emberiséget, akkor csak a központi szellemmag maradt meg. Az életfa ágait és vesszőit, ami az ember volt, levágták és elégették. A központi szellemmagnak azonban, mely ősanyagból áll, meg kell nyilvánulnia, meg kell testesülnie, háromszoros szerszámmal kell rendelkeznie. Az embernek így a bukás után, a világosságalak elveszítése után, fáradságosan újra háromszoros kifejezési formát kellett alkotnia, de most már nem világosságból, hanem a világosság ellentétéből, a dialektikából.

És most az ember fogságban van ebben a háromszoros alakban, melynek már egyetlen nézete sem azonos az eredeti emberével. És mégis, ez az alak is, melyet olyan gondosan ápolgatunk, örök alak, ha ki is kezdi a halál. Egy része meghal, de csak egy része. A kerék tovább fordul. A meghalt részt megint megkapja szüleitől - nemsokára azonban az is újra elmúlik.

Ön ismeri ezt az életet, tudja, hogy nem tökéletes, hogy mulandó és rögeszme. A fiatalság még vágyakozva tekint a jövőbe, de ez a vágyakozás egyre fakul, míg végül az ember már semmit sem vár el ettől a pokoli utazástól. Így lesz az idő foglyává, mely szakadatlanul forog, mint valami örök kerék.

Van azonban - hála Istennek - egy isteni fáradozás, és létezik a világmindenség Szent Szelleme. Van egy Krisztus-hierarchia, mely a Mozdulatlan Birodalomból leereszkedik hozzánk, és megmutatja, hogyan szabadíthatjuk meg magunkat ettől a bukott állapottól. A megmentő műnek az a tetőpontja, hogy hajlandónak és késznek kell lennünk a keresztet vállalni, hogy a koponya helyére vihessük.

Volt egy ember, aki ezt a folyamatot élete példájával mutatta be, és kivitelezte azt egészen a dicső feltámadásig. Utána sokan jöttek, akik követték, s akiknek szintén átnyújtották a diadal koronáját. És aki a transzfigurálás, az átalakulás ösvényét be akarja járni, annak ugyanazon a via dolorosán kell járnia.

Milyen folyamat ez? Isai kivágott fájának gyökeréből új vesszőszálnak kell növekednie. A központi szellemmagnak az emlékezés alapján újra meg kell születtetnie az eredeti embert. Ez vízből és szellemből történik. Ez Isten kegyelme, mely minden észt felülmúl. Ez Isten érthetetlen szeretete, mely pokolba utazásuk közepette átnyújtja Önöknek az Élet Fájának eredeti anyagát a Mozdulatlan Birodalomból, hogy ezzel a segítséggel a mikrokozmoszban háromszorosan előkészíthessék a mennyei alakot.

Aztán az a pillanat jön, melyet sok látnok látott (akár megértette, akár nem), hogy két lény van jelen, melyek a központi szellemmagból indulnak ki: a mennyei ember és a dialektikus ember. Együtt mennek az életen át, mint ikrek, íjaik megfeszített húrjával a világosságbirodalom csillagjaira célozva.

De ez nem a keresztút. A keresztút egy pszichológiai pillanatban kezdődik, amikor minden előkészületet megtettek. Akkor a két nagyon ellentétes lényt összekapcsolják a koponya helyén, a főszentélyben, a gondolkodási képesség székhelyén. Akkor a mennyei ember teljesen foglyul ejteti magát a dialektikussal.

Miért? Hogy a dialektikus embert megint, utoljára elvezesse az önfeláldozáshoz, a tökéletes halálba. Ez nem csak a dialektika egy részét illeti, hanem az egésznek a halála. A mennyei ember, aki nem ebből a világból való, a dialektikus embert szerkezetileg három folyamatban, három nap alatt cseréli ki. Ez a folyamat Nagypénteken kezdődik és vasárnap végződik, a napok napján, a feltámadás reggelén. Ennek a vége a dialektikusnak a teljes eltűnése és az igazi ember feltámadása. Ez a visszatérés a Mozdulatlan Birodalomba.

Ott megfeszíték őt, és ővele más kettőt, egyfelől és másfelől, középen pedig Jézust.

Amikor Jézus, a Názáreti, bevonul a tanulóba, akkor először az ördögöt kell megölnie benne, a teljesen feketét, mely benne lakozik, az abszolút istentelent, a biológiait, az őrületvilág rögeszméjét.

Másodszor, teljesen békésen meghal benne a kereső, törekvő ember, a világosságkereső, a hazavágyó ember, aki szenvedélyesen kívánt megszabadulni. Meghal tele bizalommal, mert belehatol a világosság, a világosság veszi őt körül nagy szeretetével, s ő haldokolva, ujjongva megy vele a Paradicsomba.

Jézus, a Názáreti, a zsidók királya egyesült vele.”

*

 

Nehéz dolgot állítok, amikor azt mondom, hogy a háttérhatalom mindenről tud. Arról is, milyen folyamatok, változások zajlanak egyes emberek tudatában. Amikor ez a bejegyzést olvasod – és persze meg is érted, az a tudatodban változást idéz elő, amit a Mozdulatlan Birodalom mágneses tere érzékel. Pontosan tudják, hogy amit leírtam, mennyit és hányszor olvastál el, és a tudatodban érzékelt változáson keresztül azt is tudják, mennyit értettél meg belőle!

Ezeket a tudati változásokat a hátérhatalom célzottan is képes megvalósítani, de képes egyes emberek vagy tömegek tudatát hasonlóan befolyásolni. De ezzel a Mozdulatlan Birodalom nincsen egyedül. Egyszerűbb módszerekkel hasonló hatásokra képes tibeti szerzetesrend is, melyről Rijckenborgh írt a FÉNY TIBET FELETT című füzetében. Ez azonban így sem bírná ki az összehasonlítást azokkal a lehetőségekkel, melyekkel a gnosztikus háttérhatalom rendelkezik. Erről Rijckenborgh viszonylag sokat írt, én pedig idézek ezekből, hogy lásd, értem ezeket a vetítéseket, de nem én találom ki az erről szóló híradásokat.

,,A dialektikát létrehozó mágneses tér a korszakok sorozatát hozza létre, ennek következtében megszabja az emberiség téridőben folytatott útját. A dialektikus természet embere téridőrendi menetében semmiben sem határozhat. Erre nincsen szabad lehetősége. Az emberrel rendelkeznek. Az emberiséget irányítják, dirigálják, mert a mágneses állapot tudatállapot, és a tudat állapota határozza meg az életet! Ami az elektromágneses térben létezik, az az agyunkba vetítődik, tudatként nyilatkozik meg: ami pedig tudatként lakozik bennünk, az életmegnyilvánulásra törekszik. Ránk tehát az érvényes, hogy a természet szerint teljes mértékben irányítás alatt állunk, semmiben sem dönthetünk szabadon, hanem felőlünk döntenek.”

(Jan van Rijckenborgh: A gnózis jelenlegi megnyilatkozása)

A mi valóságunk vetített anyag, mely az érzékszerveinkre épül. Ez az anyag tele van oktatást szolgáló elemek milliárdjaival. Mindenki annyit és azt érzékel belőle, amennyit a tudatállapota lehetővé tesz. Mondok egy példát, melyet magam tapasztaltam ki. Világképünk egyik eleme a tudományos kozmológia. Ha azt olvasod (de már nem olvashatod, mert javítottak rajta), hogy a gömbhalmazok sok ezer, vagy százezernyi csillaga a rendszer közös tömegközéppontja körül kering, gyanút foghatsz, mert egy tömegközéppont nem azonos egy gravitáló testtel, mely körül valóban keringhetnek égitestek. Vagy az exobolygók adatait olvasva feltűnhet, hogy egyes világűrbe telepített űrtávcsövek jégkristályokat láthatnak sok fényévre levő bolygók légkörében, amikor még a Naprendszerünk Plútó nevű égitestjét is csak homályosan voltak képesek látni. A Naprendszerünk különböző égitestjeiről készült felvételek mind számítógépes mű, amelyeket a távcsövekkel az ember nem tud ellenőrizni. Sőt, van olyan, amikor még az ellenőrizhető égitestekről is mást adnak elő, mint ami ellenőrizhető. Ilyen a Nap is, mely a gnosztikus tan szerint csak kivetülés az égboltunkra. Ezzel szemben a tudomány azt állítja, hogy a Nap egy csillag, melyet termonukleáris folyamatok fűtenek, és okoznak kitöréseket a Nap felszínén. Hány és hány ,,felvétel” illetve videó készült ezekről a felvételekről, miközben szabad szemmel és távcsövekkel – természetesen szűrőkkel – vizsgált nap felszíne mindig is nyugodt volt, kitöréseket pedig kereshette mindenki, ahol találta. Hasonlóan ellenőrizhetetlen a Földünk őstörténetét bizonyítani akaró dinoszauruszok léte, melyet műcsontokkal próbálnak hihetővé tenni. Márpedig ezeknek a bemutatóknak az a célja, hogy bizonyítsa az ember e földi eredetét, amit még a Biblia is cáfol. A föld hatalmas becsapódási kráterei csakúgy fikciók, mint a kontinensek vándorlásai, melyek kizárólag a Dél-Amerika és a Afrika nyugati partjainak illeszkedésére épül, meglehet, Ausztráliától keletre szintén van egy kontinens – igaz, az a tenger alatt – amelynek illeszkedése szintén olyan pontos Afrikához, mint Dél-Amerika nyugati partjának vonalai.

Léteznek azonban kisebb ,,kaliberű” vetítések is. Hol álomként érzékeljük, van aki halálközeli élményként vagy eltérítésként részesül belőle. Megnyilvánulhat a vetítés vízióként is vagy különböző szerek által ,,előidézett” hallucinációként is, de akár egy hirtelen emlékkép felbukkanásaként is. Minden esetleges látszat ellenére ezek a vetítések a tudatot előre akarják vinni, és képesek is rá, főként, ha valaki tudja honnan jönnek. A vetítések mindig hatásokat váltsanak ki, és aki megvizsgálja, milyen hatást váltott ki belőle egy vetítés, az pontosan azt is tudni fogja, hogy a vetítés mi célt szolgált.

,,Befolyást azonban kivétel nélkül mindannyian tapasztalunk ebben a pillanatban. A befolyás azonnal a főszentélybe vetítődik és hatást gyakorol a felfogóképességre. A fent említett okok miatt ez a felfogóképesség is egyéni. Ha valaki ebben a pillanatban teljesen „rosszul” reagál, s a vetítésből mentálisan olyan következtetéseket von le, aminek „se füle, se farka”, akkor mégis világos, hogy reagált, hogy a szívét befolyás érte, mely behatolt a főszentélyébe.”

(Jan van Rijckenborgh: AZ ELJÖVENDŐ ÚJ EMBER)

Jó pár esetben volt részem abból a vetítési formából, melyről a lenti idézet szól. Ez olyan, önkéntelennek és sajátnak képzetekről van szó, amelyek hatással vannak a tudatra, de mögöttük senki sem keres idegen eredetet:

,,A szolgálónak a második adomány teszi lehetővé, hogy itt segítsen, mégpedig képalkotó

képességével. Ezzel a képességgel kiválaszthatja a valóságnak valamelyik képét és rávetítheti egy hívő tanuló tudatára. Ennek hatására a tanulónál egy csomó kérdés merül fel: „Miért van ez így, amaz meg úgy? Hogyan kell ebben vagy abban a dologban eljárnom?” Ha a tanító és a tanuló között most nem lenne hitkapcsolat, akkor a képvetítés teljesen célt tévesztene, és a tanuló mindenféle hibás, találgatott következtetéseket vonna le.”

(Jan van Rijckenborgh: AZ ELJÖVENDŐ ÚJ EMBER)

Ha megértetted a törvényt, a Birodalom házirendjét, akkor az azt is jelenti, hogy várnak odaát, mert a megértés, a felismerés a fő dolog! Persze csak ha férfi vagy. A nő dolga más. Ezt a világot a férfinak találták ki elsősorban. A dialektikus férfi egyébként női találmány. Mi a mácsó, mi a férfiasság ebben a világban? Az erő, az ügyesség, a rettenhetetlenség, a találékonyság, a hidegvér, akinek tulajdonosa a nőt a tenyerén hordozza, a társért, családért, az otthon biztonságáért mindent megtesz, akire a nő támaszkodhat mindenben. Ezeket az igényeket szabta a nő a férfi számára ahhoz, hogy ő legyen a kiválasztott, akivel majd családot alapít. Tehát a férfi csak a nő igényét követve lett azzá, ami. De ha megváltozna a világ rendje, megszűnne minden hábo9rú és konfliktus, amikor minden nehéz és nem nehéz munkát (ide értve még a gondolkozást is) a gép végez, amit addig a férfi volt nagyrészt hivatott elvégezni, mi lesz a mácsóból? Emlékezz, arra, mit írt Rijckenborgh: ,,A mennyei ember hímnős volt, férfi és nő egyben, vagyis önmagától tudott szaporodni.” Vajon ha még a szaporodáshoz sem kell a nőnek férfi, mi feladata marad a férfinak ezen a világon? Márpedig ez a következő Új Világrend egyik fogas kérdése. A választ a tan tudja rá. A világ örök fejlődése mindig is igényelni fogja a férfi szabad szellemiségét, amely együttműködik a női lélekkel. Mint írtam, a nőre az ,,itt és most”-gondolkodásmód jellemző, ha nem is kizárólagos jelleggel, míg a férfi a dolgok összefüggéseit keresi a nővel, a családdal kapcsolatos terveihez. Ez jellemezte a nő-férfi kapcsolatot mindig is, ami a lélek és a szellem kapcsolata is. A szellem felismerései a döntőek, a lélek és a tudatra ható erők ekkor alá vannak rendelve neki. Az ember számára a gnózis által kijelölt sok ezer éves utat csak az a szellem képes végig járni és célba érni az új világrendig, amely érti ezt az utat. Ezért fontos megérteni az új világrend törvényeit, mert a puszta engedelmességgel a Mozdulatlan Birodalom nem éri be. Az engedelmesség elmúlhat, a felismert igazság azonban örök.

Nagy szó volt Rijckenborgh részéről, hogy a közérthetőség nyelvére fordította le a hegyi beszéd kódolt üzenetét. De itt már nincs reklamációnak helye. Senki sem mondhatja, hogy rejtett üzenetet nem érthet meg. Itt már csak az számít, hogy képes-e megérteni a köznyelvre fordított hegyi beszéd parancsolatait.